A tavaly decemberi főpróbát követően szeptember 24-én került sor a Szegedi Nemzeti Színház új évadának első bemutatója, A padlás premierjére, melyben Károlyi Krisztián Rádiósként mutatkozott be a szegedi közönségnek – hatalmas sikerrel.
December óta kilenc hónap telt el, és megszületett a várva várt bemutató. Gondolom, nem volt még ilyen hosszú próbafolyamatod. Mennyiben más így színpadra állítani egy darabot?
A kényszerszünet miatt mindannyian lelombozódtunk, hogy nem tudjuk megmutatni a produkciót a közönségnek. Így viszont még inkább vártuk a premiert, sokkal izgatottabban és felfűtött türelmetlenséggel, mint egy sima próbafolyamatot követően.
A nyarad hogy telt?
Gyakorlatilag – és hála Istennek – munkával, május óta folyamatosan dolgoztam Budapesten, de Szegeden most léptem először színpadra.
Hogy érzed magad Szegeden?
Nagyon szeretem a várost és a színházat egyaránt. Szeged gyönyörű, hasonlít Budapestre, de pozitívabb légkör lengi be, sokkal élhetőbb, boldog vagyok, hogy itt lehetek. Miután leszerződtem, jött a Covid, így izgatottan várom az idei évadot. A kollégáimat mind szakmai, mind emberi oldalról is nagyon szeretem. Nyitott, jó embereket ismertem meg itt, jól érzem magam a társulatban, és nagyon élvezem a közös munkát.
Milyen érzés először egy ilyen ikonikus szerepben, Rádiósként állni a szegedi deszkákon?
Félelmetes, és elképesztően jó. Korábban nem láttam az előadást, ismertem ugyan a dalokat, de nem volt különösebb kötődésem a darabhoz, és miután megkaptam a szerepet, nem is kívántam megnézni, nehogy akaratlanul is átvegyek valamit, mivel teljes mértékig magamból szerettem volna felépíteni Rádióst. Érdekes párhuzam, hogy eredetileg informatikusnak készültem, és én is nyitottan állok a spiritualitáshoz, az ismeretlenhez, önmagunk mélyebb megértéséhez. A próbafolyamat rendkívül tanulságos volt számomra, emberileg és szakmailag is sokat kaptam tőle.
A nézők milyen tanulságokat építhetnek be az előadásból a saját életükbe?
A padlás is felhívja arra a figyelmet, hogy nyitottsággal éljünk, vegyük észre egymást és a csodákat. Központi motívum ugye maga a padlás és a varázskönyv. Szerintem a mi varázskönyvünk az életünk és a mi padlásunk a színház, ahol ezek a csodák megelevenedhetnek. A saját életünkben mi magunk írjuk a történetünket, ahogyan már sokan megírták korábban a magukét. A színházban pedig ezekből az életekből, életekről láthatunk jeleneteket, ezekből mutatunk meg mi, színészek történeteket, melyekből a nézők továbbvihetnek valamit, amire jó eséllyel épp szükségük van. A padlás egyik fontos tanulsága, hogy akármilyen bonyolult, nehezen megoldható helyzetbe kerülünk, érdemes nyitottan állnunk egymáshoz, hiszen sosem tudhatjuk, kitől mit tanulhatunk, mi mozdíthat el bennünket az adott problémánk megoldása felé. És persze a darab az emberi jóságról is szól – ahogy a szellemek mondják, „minket csak az lát, akinek a szíve olyan romlatlan és tiszta, mint a gyermekeké” – ezt a tisztaságot kellene megkeresnünk és megőriznünk magunkban azáltal, hogy nyitottan, szeretettel fordulunk egymás felé. Azt hiszem, így magunkból és világból is sokkal többet tudnánk kihozni.