Magyarországnak soha nem lesz női uralkodója – akkor se, ha férfi

2022. május 20.

Mi történik, ha új politikai erők kerülnek hatalomra és megpróbálnak felépíteni valami teljesen mást, mint ami negyven év alatt mindenkibe beidegződött? Muszáj az előző rendszer módszereivel folytatni a kormányzást? A válasz most csak egy Alföldi Róbert-rendezésből derül ki (a darab még a választások előtt született), ami ugyan a 14. századbeli trónviszályokról szól, ám több pontján nem az Anjou királyi család és az egykori főnemesek jutnak a néző eszébe. Hanem az, hogy már akkor sem volt jellemző, hogy a hatalomra törőknek az ország sorsa lett volna a legfontosabb, nem pedig saját gazdagodásuk és hatalmuk. Székely Csaba Mária országa című drámájának ősbemutatóján jártunk Szegeden.

Ki legyen a király, ha egyszer nincsen fiúutód? Ezen tanakodnak a főurak Anjou Lajos udvarában – merthogy „a királné nem bírt fiút csinálni”. A helyzetet aztán átmenetileg megoldottnak tekintik, arra emlékeztetve egymást, hogy Lajos király akaratát tiszteletbe kell tartani, márpedig ő „fiúsította a jányát”. Így hát Mária kerülhet a trónra – persze csak ha nagykorú lesz, addig édesanyja, Erzsébet fog uralkodni.

Sehol sem volt még az óvodások nemének megváltoztatásáról szóló kormányzati fantazmagória, amikor Székely Csaba kortárs drámaíró beleírta új művébe a mozzanatot, hogy egy majdani királynőt fiúsítanak. Persze csak jogilag, azért, hogy uralkodhasson. Más kérdés, hogy a végén csak akad egy nemes, aki eléri, hogy inkább hozzák haza az Anjou dinasztia utolsó sarját, Durazzói Károly nápolyi királyt, aki a magyar udvarban nevelkedett – mert ő a jogos trónörökös. Mondván: „Magyarországnak soha nem lesz női uralkodója – akkor se, ha férfi!”

Alig kezdődik el a legkacifántosabb és legvéresebb shakespeare-i királydrámákat idéző előadás a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában – teljesen véletlenül éppen szombaton láttuk, amikor Novák Katalin államfőt beiktatták Budapesten –, és a színpadon máris egymásnak esnek a főurak. Persze, hogy nekik nagy tétje van annak, ki lesz Nagy Lajos király utódja, azé a királyé, aki velük csupa jót cselekedett, és a döntéseiben sosem csalódtak. Mert Bebek Imrét például megtette Horvátország bánjának, Lackfi Istvánt erdélyi vajdának, Palisnai Jánost perjelnek.

Alföldi Róbert rendezésében rendkívüli mértékben elrajzoltak a karakterek: harsányak, hangosak, susogós mackót hordanak (amik azért az egykori nemesi jelmezekké lettek dekorálva), és kempingszéken ülnek – mert valahol nagyon olcsó, szánalmas és közhelyes az egész viselkedésük.

Egyikük hintapolitikát folytat, sosem mondja ki a valódi véleményét, hanem arra bólogat, amerre azt hasznosnak tartja, a másik a vidéken urizáló, bajuszos, szotyit köpködő alak, a harmadik meg addig kavarja a szálakat, közben még a királynét is elcsábítva, amíg a végén – akár pártfogoltját elárulva is – ő jön ki jól a történetből.

No meg ott van a legkisebb királyfi, aki bebizonyítja, amit kell.

Muszáj az ő módszereiket folytatni?

Székely Csaba a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írta a darabot, amit eredetileg 2021 tavaszán mutattak volna be – csakhogy a tervet a covid elmosta. „Éppen arról a korszakról olvasgattam, és azt gondoltam, a Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond uralkodása közötti nagyjából öt évben minden benne van, ami egy shakespeare-i királydrámában meg szokott történni. Persze amikor írtam, még nem tudtam, mi lesz a mostani magyarországi országgyűlési választások eredménye, így azzal a kérdéssel játszadoztam el, mi történne, ha vége lenne a mostani rendszernek. Vajon ha a következő éra politikusai megpróbálnának felépíteni valami teljesen mást, az sikerülne nekik? Vagy annyira beleágyazódott a mostani hatalom mindenbe, minden idegszálával, hogy muszáj lenne az ő módszereikkel folytatni?”

Ahogy Lajos udvarában, az ő negyvenéves kormányzása után megpróbálnak másképp uralkodni Máriáék, az rímelhetett volna a mai itthoni helyzetre – ha a választásnak más lett volna az kimenetele – mondja a szerző, hozzátéve, hogy szerencsére egy darab száz év múlva is lehet aktuális, de hátha négy vagy nyolc év múlva is érdemesnek tartják majd újra elővenni más színházakban.

Én pedig – bohózatok helyett inkább drámák és szatírák kedvelőjeként – már elképzelem magam előtt négy év múlva a darabot Szikszai Rémusz rendezésében a Szkénében.

Bella Ciao

Székely Csaba eredetileg nem tervezte ennyire bohózatnak a darabját, a Mária országa műfaji megnevezése papíron még történelmi játék volt. Alföldi aztán masszívan felerősítette a hangerőt, a szereplők nagyon sokszor indulatból szólalnak meg a színpadon. A nyomtatott verzióban például Forgách Balázs, aki aztán a sok összeesküvés közepette végül megöli Károly királyt, sokkal inkább Dosztojevszkij Miskin hercegéhez hasonlít – míg a színpadon rikácsoló végrehajtó. A szövegbe mindenesetre azt a balladamaradványt is beleszőtte a szerző, hogy „Öld meg, Balázs, öld meg a királyt, neked adom Gímes várát.”

És van Bella Ciao-éneklés, kis arany oroszlánokon lovagolás, kardozás uszodai szivacsrudakkal, sőt tévénézés, csak hogy még maibbnak érezzük a sztorit – bár talán nincs az a néző, akinek ne esne le a párhuzam.

A legmorbidabb díszletelem Lajos király koporsója, ami nonstop ott áll egy pulpituson a színpad közepén – bár néha félrelökik, szexelnek rajta, mert semmi sem szent, ha a tét a hatalom.

A nádor és a kurátor

„Minden szereplő létezett a valóságban is, és az események megtörténtek velük, azt persze nem tudhatjuk pontosan, hogyan szőtték az összeesküvéseket. A történelmi események értelmezése is változott, ahogy egyre több információhoz jutottak a kutatók” – mondja Székely Csaba. Változott az évtizedek során például az, hogy miként ítélték meg a források Zsigmond és Mária kapcsolatát: korábban úgy írták le a viszonyukat, hogy az teljesen hideg volt, puszta érdekkapcsolat, és Zsigmondot nem szerették az udvarban léhasága, iszákossága miatt.

A teljes cikk a FORBES oldalán olvasható.