Kész csoda, hogy miközben a vidéki operajátszás összeomlásáról tanácskozik a szakma, a Szegedi Nemzeti Színházban sikerült összehozni egy nagyszabású, látványos Puccini-produkciót. Juronics Tamás Manon Lescaut-rendezését az új zeneigazgató, Dobszay Péter dirigálásával nagy tapssal jutalmazta a közönség.
Emlékszem, a gimiben operarajongó tanárunk azzal vett rá bennünket, hogy ne blicceljük el a diákbérletben szereplő Manon Lescaut előadását a zenés színházként funkcionáló Belvárosi – 1983-ban még Szabadság – Moziban, hogy ha nagyon figyelünk, felfedezhetjük benne azt a dallamot, amit a Csillagok háborúja komponistája Puccinitól vett kölcsön. Hittük is, meg nem is, de tényleg izgalmas volt felfedezni a plágium határát súroló hasonlóságot.
Jó előadás volt a mozis, a szépséges Bajtay Horváth Ágota alakította Manont, Gyimesi Kálmán Lescaut-t, Sebastian Gonzalez Des Grieux-t, Gregor József Geronte-ot. Később agyonhallgattam a legendás magyar nyelvű lemezfelvételt Házy Erzsébettel, Ilosfalvy Róberttel és Melis Györggyel.
A legnagyobb élmény egy operaházi előadás volt Tokody Ilonával és Kelen Péterrel 1993-ban. Hogy milyen intenzitással énekeltek, arra egy néhány évvel korábbi káprázatos Sao Paulo-i koncerjük felvétele a bizonyíték.
Emlékezetes volt az 1997-es botrányos szegedi premier is, amikor az első felvonás közepén a Des Grieux-t éneklő B. Nagy János váratlanul lesétált a színpadról, és megszakadt az előadás. Azóta eltelt már negyedszázad, így érdemes volt újra műsorra tűzni a darabot.
Juronics Tamás több opera színpadra állításával bizonyította már, hogy van érzéke a műfajhoz, én a Faust elkárhozása-rendezését, a 2010-es, első Traviatáját és a Rigolettóját szerettem a legjobban. Most több nyilatkozatában is hangsúlyozta, hogy a Manon Lescaut-t az eredeti történet idejéből az opera keletkezése idejére, azaz az 1700-as évekből 1893-ba helyezte át.
Maga tervezte a díszletet is: az Eiffel-torony lábának acélíve keretezi a színpadot, a vetített háttér pedig digitális animációval Amiens látképét, Manon párizsi budoárjának lebegő vörös bársonyfüggönyét, majd Le Havre kikötőjét, végül pedig a sivatagos amerikai tájat mutatja. Madarász „Madár” János világszínvonalú világítása is nagyban hozzájárult a közönséget lenyűgöző pazar látványhoz.
Sajnos akadnak azonban olyan durva hibák is, amelyeken ugyan a nézők többsége könnyedén átsiklik, de az alkotóknak azért illene tudniuk – ha nem a rendezőnek, akkor legalább Bonecz Veronika dramaturgnak utána kellett volna néznie –, hogy Edmondo nem ugorhat le az 1893-ban játszódó első jelenetben ejtőernyővel egy olyan repülőgépről, amit majd csak jóval később építenek meg. Jó barátunk, a Google azt is gyorsan elárulja, hogy az első repülőgépes ejtőernyős ugrást csak 1912-ben hajtotta végre egy bizonyos Albert Berry St. Louisban. A Le Havre-i kikötőbe pedig egy olyan vitorlás úszik be a digitális animáción, amilyeneket jóval korábban használtak, mint ahogyan a postakocsiknak is gyorsan leáldozott a vasúthálózat kiépülésével. És amitől a csillagászok haja valószínűleg égnek állna: a sivatagi záró képben a lassan fogyatkozó hold hirtelen teljes napfogyatkozásba vált át. Arra már nem is érdemes szót vesztegetni, hogy mennyire mást jelentett az 1700 években, ha egy nőt Amerikába száműztek, mint 1893-ban. A művészi szabadságba persze sok minden belefér, de talán a történelmi és természettudományos tényeket nem kellene semmibe venni. Amikor másik korba helyeznek át egy sztorit, akkor bizony az összefüggéseket is illik végiggondolni, ez nem az Ezeregy éjszaka mesevilága, ahol hetet-havat össze lehet hordani.
Bebizonyosodott, hogy a társulat megfogyatkozásával mostanra a szimfonikusok váltak a szegedi operajátszás legfontosabb oszlopává. A pénteki premieren és a második szereposztás szombat esti bemutatkozásán is a zenekar kiforrott, muzikális, odaadó játéka jelentette a produkció legfőbb értékét.
Dobszay Péter pénteken mintha kissé visszafogta volna az együttest, a szombaton dirigáló Kardos Gábor jobban szabadjára engedte a szenvedélyeket. Akárhogy is, mindkét este gyönyörűen hangzott az Intermezzo és a már-már a wagneri zenedrámák monumentalitását idéző utolsó felvonás szimfonikus zenei szövete. A produkció a színház énekkara és tánckara számára is méltó erőpróbát jelentett, ki is tett magáért mindkét együttes.
A címszerepben elsőként bemutatkozó Ferenczy Orsolya szerintem Manonként most vált igazán érett, komoly művésszé. Nem mintha eddig ne aratott volna volna jelentős sikereket, de ebben a szerepben szintet ugrott. A színészi és a zenei megformálás csodálatos ötvözetével pontosan meg tudta jeleníteni azt, amit csak kevesen: Manon hamvas romlottságát.
Már az Ékszeráriánál felkaptam a fejem az aprólékosan kidolgozott formálásra, majd a nagy szerelmi kettős („Tu, tu, amore? Tu”) és a búcsúária („Sola, perduta, abbandonata”) is azt mutatta, komoly energiát fektetett a szerep perfekt elsajátításába. Másnap Máthé Beáta szikárabb, kevésbé összetett karaktert formált, ráadásul mintha elsősorban a szépen elénekelt két áriára koncentrált volna, miközben Manon szerepe sokkal több két koncertslágernél. Miközben remek ötlet volt a nagyszínház óriási csillárját megvilágítani, és ezzel különleges árnyékot vetni a második felvonásban a függönyre, azt nem egészen értettem, a jelmezeket tervező Bianca Imelda Jeremias miért adta idétlen arany tiaraként a New York-i Szabadság-szobor „koronáját” Manonra, de erre is biztosan létezik valami okos magyarázat.
A rohamosan fejlődő Tötös Roland is újabb lépcsőfokra lépett Des Grieux-vel, de a nehéz szólam még próbára teszi jelenlegi hangi, énektechnikai felkészültségét, különösen a nagy duetthez és az azt követő áriához („Ah! Manon, mi tradisce”) nem volt elég átütő erejű a hangja. Szombat este Turpinszky Gippert Bélának is akadtak szép részletmegoldásai, de épp a legfontosabb drámai csúcspontokon erőtlenedett el a voce.
Szélpál Szilveszter Lescaut-ja hangban, Réti Attiláé figurában tetszett jobban. Mindkét Geronte, Cseh Antal és Kőrösi András is haloványnak tűnt, nem találtak rá a figurára, és hangilag sem győztek meg. Kaptunk viszont két remek Edmondót, előbb Decsi András majd Beeri Benjámin is kihozta a maximumot a nem túl jelentős szerepből. Az opera legszebb melódiái közé tartozik a Geronte párizsi palotájában felhangzó madrigál („Sulla vetta tu del monte”), aminek Dobrotka Szilvia gyönyörűen énekelve kellő súlyt tudott adni. Másnap este Bita Boglárka mintha nem érezte volna meg benne a lehetőséget. Pedig olyan művészeknek sem derogált, hogy komolyan nekigyürkőzzenek a kétperces feladatnak, mint Cecilia Bartoli a Metropolitanben vagy nálunk egykor Szonda Éva.
A produkció lelkes fogadtatása is azt bizonyította, összességében vállalható, roppant látványos, hatásos, kifejezetten közönségbarát produkció született, ami nemcsak operarajongóknak, hanem akár a műfajjal most ismerkedő fiataloknak is bátran ajánlható.
A cikk a Szeged.hu oldalán olvasható.
>> Fotó: Kuklis István