A Somogyi-könyvtárban a múlt héten mutatták be a hamarosan 70. születésnapját és 50 éves színészi jubileumát ünneplő Somló Gábor színművésznek, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjának Emléktár 1985–2023 című kötetét, melyben pályafutására, kollégáira, a nevezetes alakításokra és az elmúlt harmincnyolc év szegedi színidirektoraira emlékezik. Szóba kerültek ezek is az interjúban, melyben nyolc „olimpiai érméről”, a Balaton-átúszásról és a síksághoz fűződő sajátos viszonyáról is mesélt.
– Hogyan jött az ötlet, hogy verseskötetei után egy színháztörténeti szempontból is érdekes, interjúkat is tartalmazó memoárral jelentkezzen?
– Egy kollégám, miután elolvasta a kötetet, azt mondta, kötelező olvasmánnyá tenné a színház minden munkatársa számára, hogy tudják, hol dolgoznak. Tudomásom szerint az 1985 utáni, napjainkig tartó időszakról nem írtak összefoglaló színháztörténeti munkát. Sándor János több kötetben alaposan feldolgozta a kezdetektől a szegedi színjátszás történetét és Nikolényi Istvánnak is megjelent egy kis könyvecskéje. Szerettem volna kedves kollégáimnak, Ragó Ivánnak, Bobor Györgynek, Mentes Józsefnek, Galkó Bencének, Korcsmáros Györgynek, Korognai Károlynak és a többieknek is emléket állítani. Nagyon bánt, hogy a mai fiatalok nemigen tudnak róluk, de sokszor még azt sem tudják, hogy kik voltak a régi nagyok, például Páger Antal, Somlay Artúr vagy Gózon Gyula. Eredetileg Emlékpróba lett volna a kötet címe, de szerencsére Kovács Ágnes színháztörténész, a szabadtéri egykori igazgató-helyettese még időben felhívta a figyelmemet, hogy a legendás színikritikusnak, M.G.P.-nek ugyanezzel a címmel jelent meg kötete. A jelmeztárra és általában a színházi tárakra gondolva lett végül Emléktár a címe. 2019 nyarán kezdtem el írni, amikor azt gondoltam, lesz majd rá időm, mert amikor Bodolay Gézával korábban összevesztünk, drága Galkó Bencével együtt eltávolítottak bennünket státuszunkból. Azután készítettem az interjút az elsőként megszólaltatott Sándor Jánossal, aki kakukktojásként szerepel a kötetben, hiszen ő nem színházigazgatóm volt, hanem főrendezőm. Mivel ő szerződtetett és sokat dolgoztunk együtt, nem hagyhattam ki a könyvemből sem. 2019 szeptemberében, az évadnyitón legnagyobb meglepetésemre megkaptam az Örökös tag kitüntető címet, majd új igazgatóm, Barnák László több szerepben is számított rám. A Mágnás Miskában rögtön két szerepem is volt, utána jött A sirály, majd az Egy csók és más semmi, amiben egy igazi ziccerszerepet kaptam, Kulhanek bíró figuráját játszottam. Olyan sikerem volt benne, amilyenre nem is emlékszem az utóbbi évekből. Nem akartam félretenni a kötetet sem, ezért még az előadások alatt is írtam. A Mágnás Miskában negyed nyolckor volt egy jelenetem, utána pedig háromnegyed tízkor kellett legközelebb színpadra lépnem. A kettő között sok idő telik el, mit csináljon az ember? Akkor is írtam. Szerettem volna valami olyat írni, amit olvasnak is, mert a versesköteteimet azért csak nem úgy forgatják, mint egy izgalmas regényt.
– A nyolcvanas évektől regnáló hét szegedi színigazgatóról is részletesen olvashatunk a kötetben, amit nem fejezetekre, hanem Madách Tragédiájára rímelve színekre osztott.
– Ötven évnyi pályafutásom alatt elfogyasztottam tizenhárom színigazgatót, de ebben a kötetben természetesen csak a szegediek szerepelnek 1985-től, amikor ide szerződtem. Örömmel láttam, hogy első igazgatóm, a békéscsabai színház egykori direktora, Keczer András is eljött a Somogyi-könyvtárban megtartott múlt heti könyvbemutatómra. Itt Vajda Júlia mondta: „Maradandót alkottál”. Már ezért megérte! Nagy Lászlóval, a nemrégiben elhunyt első szegedi igazgatómmal szerencsére még tudtam interjút készíteni, mint ahogyan természetesen Kormos Tibort, Gyüdi Sándort és a jelenlegi direktort, Barnák Lászlót is megszólaltattam. A Korognai Károlyról szóló szín összeállításában nagy segítséget nyújtott titkárnője, Kerek Mónika, a Nikolényi Istvánról szólóban pedig Kovács Ágnes, ki egy tanulmányt írt a Szeged folyóiratban. Neheztel rám amiatt, hogy kénytelen voltam rövidíteni. A Székhelyi Józsefről szóló színt már a saját emlékeimből kapirgáltam össze. Sokan mondták, milyen jó, hogy ilyen sok dologra emlékszem. Ezek persze szubjektív emlékek. Nagy megtiszteltetés, hogy a Kossuth-díjas költő és műfordító, Baranyi Ferenc személyes hangú ajánló szavait tehettem a kötet hátsó borítójára.
– A szegedi színháztörténet más legendás figurái is felbukkannak a kötetben, például Szabady József, Horkits Erzsébet… Sok adalékot, kevéssé ismert részletet is megtudhatunk az emlékezésekből. Feledhetetlen előadásokat is felidéz, például a Hairt, a Hegedűs a háztetőnt Király Leventével és később Gregor Józseffel. Melyik színigazgató periódusára emlékszik vissza legszívesebben?
– Egyértelműen Nagy Lászlóéra! Már csak azért is, mert az ő igazgatása alatt volt a szegedi bemutatkozásom 1985-ben Ábrahám Pál Viktória című nagyoperettjének táncos-komikusaként. Utána jött a Hair, majd a Hegedűs a háztetőn Király Leventével. Abban a produkcióban Fegykát játszottam, azt a szerepet, amit a mostani előadásunkban Rédei Roland. Utána jött a Koldus és királyfi. Sajnos ’82-ben és ’88-ban is belerondított a próza történetébe Ruszt József, aki többször szerepel a könyvben Nagy László és Sándor János fejezetében.
– Az emlékek néha egészen szubjektívek lehetnek, számít arra, hogy vitába szállnak majd egyes állításaival?
– Ruszt József Nagy Lászlóba és a szegedi prózába kétszer vágta bele a kést… Én csak a tényeket írtam meg.
– Milyen az ideális színigazgató?
– Nehéz kérdés, mert én egészen mást láttam gyerekkoromban, édesapám idején, amikor még nem voltak pályázattal kiválasztott menedzserigazgatók, hanem kineveztek valakit, aki mondjuk főrendező volt korábban, vagy a tanács művelődési osztályán dolgozott. Ők azután többnyire a főrendezőre és rendezőkre hagyatkoztak, a művészi munkába nemigen szóltak bele. Én még a legendás direktorral, Lendvay Feri bácsival is dolgoztam, az idősebbik bátyámból ő csinált színészt, amikor édesapánk tudta és beleegyezése nélkül megkereste. Szendrő József is ilyen direktor volt Debrecenben, ahol rögtön meglátta Hofi Gézában a tehetséget. Fiatal kezdő színészeket felfedező és utána fel is nevelő igazgatók ma már nincsenek. Lendvay Ferenc megcsinálta, hogy a főpróbán azt mondta: „Bocsáss meg, tévedtem!” És elvette a színészétől a szerepet két nappal a premier előtt. Ma már ilyet nem lehet megcsinálni, mert nagyüzem lett a színház. Nemigen lehet kísérletezgetni és nevelgetni a fiatal színészeket. Segédszínész korunkban, amikor kaptunk néhány mondatot, azt elmondtuk, majd rohantunk a nézőtérre és néztük a próbákon a nagyokat. Igyekeztünk minél több dolgot megtanulni tőlük. Ma már ez nem divat.
– Az is kiderül a kötetből, hogy a nagyszínház egy valóságos Bermuda-háromszög, az évtizedek során nyomtalanul eltűnt a Nizzából hazahozott, hatalmas, aranyozott serleg, még a rekonstrukció előtt az a „kétkilós ezüsttálca”, amit Makó Lajosnak, az egykori igazgatónak az akkori társulat vett ajándékba, sőt még egy Koszta Rozália-festménynek is nyoma veszett…
– Sándor János fájdalma mindez, ő mesélte el. Ki tudja, hol vannak már ezek a tárgyak!
– Alkohol, cigi, kávé, drog – sok visszaemlékezésből úgy tűnik, mintha ezeken éltek volna a színháziak a rendszerváltás előtt. Mennyit változott mostanra a bohém színházi életforma?
– A szegedi társulat szerintem még ma is eléggé összetartó, legalábbis a premierek, előadások után van még élet a színészklubban. Szegény Bobor Gyurival régen premierek után a Mars téri piacon hajnali ötkor a Tálasnál reggeliztünk, mert általában addig beszélgettünk arról, hogyan kellett volna megrendezni az előadást. Ma már nem járunk bárba, éttermekbe előadások után, mert hatalmas előadásszámokat kell teljesíteni. Van, aki egyszerre két-három produkcióban is próbál. Bele van mindenki fáradva ebbe a rohanó világba, ráadásul a Covid és a háború sem tett jót a színháznak. Az utóbbi években nagyon sokat változott minden, az emberek már jobban méregetik egymást. Nekem nem tetszik ez a helyzet, ezért szeretek belemenekülni az írásba. A könyvben is megírtam, hogy a páromat, Rónay Beáta táncművészt huszonhat évvel ezelőtt a Mefistofele című Boito-opera főpróbáján sztrók érte a táncjelenet közben. Jelmezben vitte a rohammentő a klinikára. E szomorú „jelenettel” lett vége színházi pályafutásának. Miatta is mindig sietek haza előadás után. Manapság, két hónappal a hetvenedik születésnapom előtt már nem vágyom nagy szerepekre. Ötven év alatt közel százkilencven szerepet játszottam. Pécsi Sándor mondta: ha egy színész három-négy olyan szerepet eljátszott az életében, amire a kritika, a szakma, a közönség és ő maga is azt mondja, hogy jól sikerült, akkor már megérte. Nekem volt tíz-tizenöt csodálatos szerepem, ezért érdemes volt színésznek lennem.
– Jól esett az örökös tag kitüntető cím?
– Hogyne! Első díjam, a 2012-ben a West Side Story főrendőréért kapott Dömötör-díj is nagyon jókor jött, noha az nem szakmai, hanem közönségdíj. Verebes István mondta egyszer: „A közönség semmilyen díjról ne döntsön, mert nem ért hozzá!” Az örökös tagság nagyon nagy boldogság, mert én már régen nem leszek, mikor a fényképemet még mindig kirakják Gregor, Király Levente, Sándor János, Fekete Gizi és a többiek fotója mellé. Édesapám és a bátyám a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja, örültem, hogy legalább ebben felsorakoztam melléjük, ha más szakmai díjakban nem is.
– Úgy tűnik a könyvéből, hogy örök téma volt a szegedi színházban a tagozatok rivalizálása, egymás elleni küzdelme a több pénzért. Ma is így van még ez?
– Ma már ebbe alig látok bele. Nyugdíjasként a statiszta öltözőben öltözöm, mindent utoljára tudok meg. Ötven év a színház megette az idegrendszeremet. Major Tamás mondta: aki érzékeny, sértődős, összevész mindig mindenkivel – teszem hozzá: ahogyan én –, az nagyon messze kerülje el a színházat. Teljesen igaza volt! Nekem soha nem ment az, hogy tíztől kettőig kikészítjük egymást a próbán a rendezővel, majd utána, mintha mi sem történt volna, kettőtől együtt ebédelünk. Erre mindig alkalmatlan voltam. Szinte mindenkivel összevesztem. Kibírhatatlan alak vagyok, tudom. Az ars poeticám: minden színész más-más autó. Én mondjuk egy Wartburg vagyok, egy másik kollégám meg egy Mercedes. Hogy lehet sofőrként – és rendezőként – egy Wartburggal ugyanúgy bánni, mint egy Mercedesszel? Régen valahogy jobban tudták a rendezők, hogy melyik típusú színésszel hogyan érdemes beszélni, bánni. Ma már nincs erre idő. Ha most lennék húszéves, nem színésznek mennék.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.
>> Fotó: Iványi Aurél / Szeged.hu