Színész és szerep nagy találkozásának lehet tanúja a közönség Szegeden, a Kisszínházban, ahol Medveczky Balázs az Élet–ritmusra című monodrámában egy megszállottan doboló autisztikus kamaszfiút alakít.
A Szegedi Nemzeti Színház ebben az évadban már a második magyarországi bemutatót tartotta a Kisszínházban, ahol Martin McDonagh abszurd komédiája, a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog után december 10-én egy másik kortárs szerző, Cédric Chapuis Élet–ritmusra című monodrámáját tűzték műsorra. A Franciaországban és Belgiumban nagy sikert aratott darabra a Hofra Ügynökség hívta fel a teátrum dramaturgja, Varsányi Anna figyelmét, akinek annyira megtetszett, hogy üdítően sallangtalanul rögtön lefordította. A feltételezés, hogy a szegedi társulat tagjánál, Medveczky Balázsnál sokoldalúbb, autentikusabb színészt nehéz lenne most találni erre szerepre, beigazolódott.
Adrian Lepage egy autisztikus vonásokat mutató rokonszenves kamasz, aki gyerekkora óta a ritmus, a zene bűvöletében él. Ha a szomszéd fia kosárlabdát pattogtat az utcán, ha az anyja zöldséget aprít a vágódeszkán, az is ritmussá áll össze a fejében. Dobol a szájával és a kezével. Üti a ritmust a falon, az asztalon, az öccsén. Az elkunyerált mosóporos dobozokból maga készítette dobszerkón tízéves korától játszik.
Nagyanyja halála után megkaparintja a szüleinek csalódást jelentő örökséget: két ládát régi lemezekkel és egy öreg gramofonnal. Ami a többieknek szemét, neki igazi kincs. Ezután már a legnagyobb dobosokat utánozza, olyan legendákat kísér mosóporos dobozain, mint Charlie Parker, Miles Davis és örök kedvence, Louis Armstrong. Amikor az igazgató javaslatára szülei mézesmadzagként egy igazi dobfelszerelést ígérnek neki, varázsütésre megjavulnak a jegyei az iskolában, otthon pedig segítőkész, füvet nyíró, mosogató, takarító, autót mosó „házi tündérré” válik.
A szegedi direkció a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus–rendező szakirányán Horváth Csaba növendékeként 2020-ban diplomázott Hojsza Henriettát kérte fel a monodráma színpadra állítására, ő vállalta egyben a díszlet- és jelmeztervező feladatát is. Utóbbiakkal nem sok dolga akadt, a minimalista tér megteremtéséhez elég egy fekete fal, ami leszűkíti a színpadot és egy guruló pódium, amire a dobszerkót állítják. A jelmez is csak kék póló, farmer és sportcipő, ez a hétköznapi viselet bővül később egy fehér inggel. A darab nem is igényel többet, a legfontosabb a színész játéka, személyisége, muzikalitása.
Medveczky Balázs sokoldalú tehetségét, kifinomult mozgáskultúráját, illúziókeltő, amorózó megjelenését eddig is értékelte a közönség, de Adrian Lepage szerepében most más képességeit, parádés ritmusérzékét, zsigeri muzikalitását is megcsillogtatja. Ez részben genetikai örökség is lehet, a hazai zenei életben mindenki ismerte a nagyszüleit, a Magyar Rádió Gyermekkórusát 1954-ben megalapító és több mint három évtizeden át vezénylő, mára legendává vált karnagy házaspárt, Botka Valériát és Csányi Lászlót. Karmester szüleit, Csányi Valériát és Medveczky Ádámot sem kell bemutatni. A családi indíttatás mellett az öt év dob- és a kilenc év tánctanulás sem bizonyult hiábavalónak, valamint a vígszínházi fiúzenekar, a Grund dobosaként megszerzett rutin is jól jöhetett a színpadon.
A teljes kritika a Revizoronline.com oldalon olvasható.