Barnák Lászlót színészként és rendezőként, illetve a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójaként és a Szegedi Szabadtéri Játékok ügyvezetőjeként ismerheti a nagyközönség és a szakma. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy mindkét szülője hallássérült. Színházigazgatóként több alkalommal is megszólalt már nálunk, de arról, milyen volt siket szülők gyermekeként felnőni és mindez hogyan hatott az életére, a nagy nyilvánosságnak most először beszélt.
A szüleim születésüktől fogva hallássérültek – meséli Barnák László –, úgy is mondhatjuk, hogy siketek. Gyakran használják a siketnéma kifejezést, de ők nem némák, hisz tudnak kommunikálni. Felkészítő iskolában foglalkoztak velük, ahol elkezdték formálni a szavakat és betűket, megtanították őket artikulálni, beszélni, a Cházár Andrásról elnevezett iskolában. Nekem is mindkét szülőm oda járt. Ezután szakmát tanultak Budapesten.
Az iskolában ismerkedtek meg?
Nem, hanem egy baráti társaságon keresztül. A szüleim közt egy év korkülönbség van, de édesapám már hat esztendeje nem él.
Mivel foglalkoztak a szüleid?
Anyukám egy ideig könyvkötőként dolgozott Budapesten, a Rákóczi Nyomdában, édesapám pedig egy gyárban, de mellette dekoratőr is volt. A május elsejei felvonulásokon minden gyárnak volt egy nagy transzparense, ami mögött a munkások felvonultak. Az övékét apukám készítette el. Sokat rajzolt és festegetett, egy ideig színjátszó is volt. Valószínűleg tőle örököltem a kíváncsiságomat a művészetek iránt. Anyukám a nyomda után Dél-Budán dolgozott takarítónőként ugyanott, ahol apukám. Melós emberek gyermeke vagyok, és erről mindig Ady Endre: A proletár fiú című verse jut eszembe.
A szüleim nagyon keményen dolgoztak egy olyan társadalomban, ahol a fogyatékkal élők elfogadása nem volt általános.
Beszéltem egy idősgondozó otthon vezetőjével, aki szeretne jelnyelvet tanulni, de nem indulnak tanfolyamok, mert olyan kevés a jelentkező. Az egészségügyi intézményekben is kevesen tudnak jelnyelven kommunikálni, ott is inkább csak akkor, ha van valamilyen családi kapcsolódás. Nagyon fontos lenne, hogy az egészségügyben, a hivatalokban a jelnyelv ugyanúgy jelen legyen, mert a hallássérültek számára – a feliratozásokon túl – nincs sok más olyan lehetőség, ami segítené az integrálódásukat a társadalomba. A nagyszüleim halló emberek voltak, édesapámék hárman voltak testvérek, kettő közülük hallássérült volt. Anyukám szülei és az öccse is hallók voltak. Nem tudom, min múlik ez. Lehet, hogy majd az én gyermekem vagy unokám is megörökli ezt.
Mikor szembesültél azzal, hogy van egy másik világ is, amiben többen vannak, mint annak a közösségnek a tagjai, ahova a szüleid tartoznak?
Általános iskolás koromban átjöttek hozzám játszani az osztálytársaim. És amikor a szüleim megkérdezték, kérünk-e valamit, akkor a többi gyerek mintha egy picit furán nézett volna rájuk. Én elkezdtem nekik magyarázni, hogy a szüleim nem hallanak, és emlékszem, hogy ettől zavarban voltam. A gyereknél, ha nem edukálják ebből a szempontból, lehet, hogy kialakul valamifajta szégyenérzet. Mert ami nekem normális, az osztálytársaim számára nem feltétlen az. Ez ugyanolyan, mint amikor bejön valaki a lakásodba, és akkor egy kicsit az ő szemével is nézed az otthonodat. Szóval volt bennem egy negatív érzés, nem tudtam jól kezelni a helyzetet.
Jól tudsz jelelni?
Részben elsajátítottam, de nincs jelnyelvi diplomám. Nem szorultam rá, hogy megtanuljam, mert normálisan tudtam kommunikálni a szüleimmel. Használtam jeleket is, meg artikuláltan beszéltem, hogy olvashassanak a számról. Szóval, mi könnyedén megtanultuk egymást. De ez nem jelenti azt, hogy más hallássérülteket is olyan jól meg tudok érteni, mint a szüleimet.
Meséltél a kezdeti zavarodról. Hogyan alakult utána?
Elkezdtem kamaszodni. Ide kapcsolódik, hogy nemrég volt a Kooperáló – Színházpedagógiai Alkotótér középiskolásokkal foglalkozó csoportjának foglalkozása. Épp Büchner: Leonce és Lénáját rendezem a Szegedi Nemzeti Színházban, és a gyerekekkel olyan témákról beszélgettünk, mint az identitáskeresés, vagy miként alakul ki a szerelem, és hogy meghatározhatja-e a szülő a gyerekének, milyen irányban gondolkodjon még akkor is, ha ez a gyereknek nem tetszik. Nagyon jót beszélgettünk, és a sok kérdés közt fölmerült, hogy a szűk környezet mennyiben határozza meg a létezésünket. Akkor jutott eszembe, amire igazából már felnőtt fejjel jöttem rá: mitől lehet az, hogy a szüleimmel nem alakult ki köztünk intim kapcsolat.
Nagyon sok mindent nem tudtunk megbeszélni, gyakran csak az általánosságokig jutottunk. Biztosan hiányzott nekik, hogy közelebb kerüljenek hozzám és persze nekem is, csak én abban találtam meg ennek okát, hogy a kommunikációnk korlátozva volt. Tehettem volna sokkal többet is ellene, de valahogy könnyebb volt azok felé fordulni, akikkel meg tudtam értetni magam. A barátokhoz, akik körbevettek. A szüleimmel ennyiben maradt a dolog, és ez meghatározta a felnőtt életemet is. Tudok nagyon nyíltan, nyitottan és közvetlenül kommunikálni. Ugyanakkor, ha az érzelmeimről kell megnyilvánulni, van bennem egyfajta zártság. Ez valószínűleg onnan ered, hogy nem alakult ki bennem az, hogy könnyedén megnyíljak.
Mi a helyzet a szégyennel?
Elmúlt, sőt nagyon örültem, hogy segíthetek nekik. Általános iskolás koromtól kezdve, majd középiskolásként, már én voltam, aki közreműködtem minden hivatalos ügyintézésben, intéztem a papírokat, bármiben segítettem, ahol csak kellett.
Ettől hamar föl is nőttél.
Nagyon korán és hamar megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nekem kell megszerveznem és végigcsinálnom. Sokáig küzdöttem is azzal, hogy ezt valahogy kiengedjem a kezemből. Meg kellett tanulnom bízni abban, hogy akikkel együtt dolgozom, azok is ugyanolyan elánnal és lelkesedéssel végzik a dolgukat, mint én. Hiszen megszoktam, hogy mindent én csinálok.
Kellett valamiféle identitáskereséssel is foglalkoznod a szüleid miatt?
Végigkísérte a kamaszkoromat, mint bárki mást ebben az életszakaszban, de ennél több nem volt. Tizenhárom évesen találtam rá a színházra. Egy filmhez kerestek fiatal fiúkat, ami egy roma történet volt, ezért nem passzoltam bele, de a castingot Lojkó Lakatos József vezette, aki a Harlekin Gyermekszínházat is működtette. Így csöppentem oda. Az első darabban Bodó Viktorral, Lengyel Tomival voltunk együtt, s később ott ismertem meg Szilágyi Annamarit is, aki most kolléganőm a Szegedi Nemzeti Színházban.
A színház menekülés is volt otthonról?
Az jelentett mindent. Egyre több darabba bekerültem, és jártuk az országot, főleg kötelező olvasmányokat játszottunk. Mentünk az autóval, felkötöttük a díszletet, felöltöztünk, eljátszottuk a darabot egyszer vagy kétszer, nagyjából annyi idős fiataloknak, mint mi voltunk. Aztán jöttünk vissza Budapestre. Volt, hogy már kamaszként havi 20-25 előadásom volt, és még pénzt is kerestem vele. Négy évig, tizenhét éves koromig tartott. Nagyon jó volt a csapat, szerettük egymást. Volt olyan időszak, amikor nem jártam középiskolába, akkor dolgoztam. Kollégiumban ruhatáraztam, üres poharakat szedtem, posták ablakait pucoltam, így tudtam magamnak plusz pénzt keresni. Mentem, és kerestem az utamat. Később két év alatt leérettségiztem, már felnőtt tagozatú gimnáziumban. Akkor jött az Új Színház stúdiója, majd a Színművészeti.
A teljes interjú a FIDELIO oldalán olvasható.
>> Fotó: Fábián Évi / Fidelio