A színház története

Elnevezés, jelenlegi státusz

I. A jelentős színháztörténeti hagyományokkal büszkélkedő Szegedi Nemzeti Színház jelenleg három tagozattal – opera, tánc és dráma –, két játszóhelyen áll a színházszerető közönség rendelkezésére. A patinás, 19. század végén épült 680 nézőt befogadó Nagyszínház elsősorban az operajátszás és a nagyobb volumenű színpadi művek (operett, musical…) otthona, a 281 férőhellyel modern belső építészeti igénnyel 2005-ben felújított Kisszínház a drámajátszásnak és a Szegedi Kortárs Balettnek nyújt otthont.

II. A II. világháborút követően, 1945. augusztus 29-én államosították a szegedi Városi Színházat. A Minisztertanács döntése alapján létrejött – a fővárosi Operaház és Nemzeti Színház mellett – az ország harmadik, a korabeli viszonyok között magas állami szubvencióval támogatott színháza, a Szegedi Állami Nemzeti Színház. A három tagozatú színház, Vaszy Viktorral az élén rövid idő alatt országos elismerést vívott ki. A vidéki színházak országos államosítása 1949. augusztus 1-én véget vetett ennek a virágzó fejlődési folyamatnak. Egy tollvonással megszüntették a szegedi színház opera- és tánctagozatát, az együttesek tagjait elbocsátották, a színház javait, gazdag díszlet- és jelmeztárát „igazságosan” szétosztották.

A színházi épület. Az 50-es évek elején, csökkentett létszámú prózai együttes szolgálta ki a közönséget, szigorúan a sematizmus kultúrpolitikai elvárásai szerint. A zenés színház, az opera csak lassanként szerveződött újjá a diktatúra lazulásával egyidejűleg. Jelentős változás csak 1956 után következett be. A színház visszakerült a város kezelésébe, nevéből is elmaradt az 1945-ben ráragasztott állami jelző. A Szegedi Nemzeti Színház 1957-től újra három tagozattal rendelkezik: az opera, élén a visszaédesgetett sikeres Vaszy Viktor karmesterrel, új fejezetet nyit nem csupán a vidéki, de a hazai operajátszás történetében is. Az elmúlt évtizedekben az eleinte jobb-rosszabb korszakokat megélt szegedi táncművészet is fejlődésnek indult, Imre Zoltán (Szegedi Balett), majd Pataki András és Juronics Tamás (Szegedi Kortárs Balett) irányításával országosan sőt a nagyvilágban is ismertté vált.

A szegedi színészet története

I. A kezdetekben Szeged színészete az országos színházi fejlődési vonal jellemzőit mutatja. A történelmi hátrányok miatt a nyugat-európai színházművészethez viszonyítva megkésettség jellemzi, de egyes közép- és kelet-európai népek színházi kultúrájának színvonalánál kedvezőbb benyomást kelt. Szeged már az 1700-as évek legelején színházalapítási jogot kért a királytól, amelyet 1719-ben meg is kapott, de sajnálatos módon az első állandó társulat megtelepedéséig és a kőszínház megépítéséig még várnia kellett a városnak.

Színházi élmény nélkül nem maradtak azonban a város lakói, a korabeli viszonyoknak megfelelően erről elsősorban az iskolai színjátszók és a főúri ú. n. „kastélyszínházak” idevetődő társulatai gondoskodtak. Szegeden a katolikus iskolai színjátszás jelentős alföldi játszóhelyeként tartja számon a magyar színháztörténet a piarista rend által működtetett iskolaszínházat 1719-1755-ig. A kezdetben nevelő célzatú drámajátékok betanító tanáraiból a világi színiirodalom első szerzői Szegeden (Dugonics András) kerültek ki, diákelőadóiból lettek a későbbi énekesek, színészek.

Markánsabban a 19. század elején bontakozott ki Szeged színházi élete, amikoris a városban rendszeresen megforduló hivatásos német együttesekkel közel egyidőben megjelennek a „Nemzeti Jádzó Társaságok”, a magyar színjátszás jeles képviselői. Kelemen László társulata 1800-ban két ízben, Wesselényi báró kolozsvári együttese 1803-ban, Ernyi Mihály társulata 1806. október 18-tól 1807. április 3-ig teljes színi évadban játszott a városban. A század első évtizedeiben a kor neves színészei, többek között: Déryné, Egressy Gábor, Szerdahelyi József játékában  gyönyörködhettek a szegediek. Színházépület hiányában változó helyszíneken léptek fel az egymást váltó vándortársulatok, Láng Ádám, Kilényi Dávid, Wandza Mihály, Abday Sándor… együttesei. Játszottak a felsővárosi templomban, a városháza emeleti nagytermében, későbbiekben a felsővárosi Kaszinóban, a Hét pacsirta vendégfogadó kertjében és az új sétatéri nyári színkörben…

III. A negyvenes években a város vezetése állandó játszóhely és társulat megteremtésén fáradozott, egyelőre eredménytelenül, jóllehet Komlóssy József 1840-1841-ben már hathónapos évadot tartott. 1842-tól Latabár Endre, Szerdahelyi-Szabó, Hevesy Imre, Gócs Ede, Havi-Szabó társulata, „dal- és táncztársasága” tért vissza, játszott rendszeresen Szegeden. Az 1848-as forradalom kitörésének hírére két nappal később már Szigligeti Szökött katonáját adja Kőrösy Ferenc társulata. Havi Mihály nyugati turnéjáról visszatérve, jó anyagi érzékkel részvények kibocsájtását tervezi egy új színkör felépítésére. A még mindig fából eszkábált színház fel is épült, a város 15 éves játszási engedélyt adott ki rá, de 1849 nyarának végén a szabadságharc eseményei olyan fordulatot öltöttek, hogy a sikeres Havi-társulatnak tanácsos elhagynia a várost.

Világost követően, a megtorlás idején a német színjátszás erősödése figyelhető meg. A város vezetése azonban nem mondott le egy állandó színházi épület megteremtéséről, amely otthont adhatna a magyar színjátszásnak. Elsőnek Latabár Endre-Tóth József társulata tér vissza 1850-ben Szegedre, majd Hetényi Józsefék, Havi Mihály váltják őket…

IV. 1856-ban végre megnyílik az első önálló színház, a nőegylet engedi át telkét a mai Hági helyén. A Szeged-Pest vasútépítkezésből kimaradt anyagokból emelik fel, tetőzet csak 1858 őszére kerül a kívül óriási barakkra emlékeztető otromba faépületre. A több száz nézőt befogadó, karzattal és páholysorral is rendelkező csúnyácska építményt a szegediek elnéző szeretettel „bódészínháznak” becézték.

Ez az új, csúnyácska színházépület biztosítja azonban a szegedi színészet első aranykorát, három évtizeden át sok kiváló művész játszott benne. Adtak itt hazafias drámát, népszínművet, operát (Follinus repülőtársulata, Temesvári német opera). Legnevezetesebb, legsikeresebb évad (1860-61) kétségen kívül a budai népszínház alapítójának Molnár Györgynek nevéhez fűződik, de 1878-ban a nagy tragika Jászai Mari is játszott a „bódészínház” deszkáin.

1878-ban Színügyi Egylet alakul, újra napirendre kerül a kőszínház felépítésének igénye. A természet megakadályozta a terv újabb halogatását, az 1879-es nagy árvíz elrendezte a színház ügyét is. A város újjáépítése során Szegedre áramló hazai és nemzetközi segítség lehetővé tette egy impozáns kőszínház felépítését.

V. A színház épületének megtervezésére a Monarchiában ismert színházépítő-páros, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi építészek irodája kapott megbízást. Az 1882-ben megkapott tervek alapján Jiraszek és Krausz cége vállalkozott az 1800 férőhelyes színház megépítésére, ami tüneményes gyorsasággal el is készült. A színházavató díszelőadásra 1883. október 14.-én Ferenc József császár is a városba látogatott. Az épület, egyes források szerint 440 ezer ezüst forintba került, világítása, fűtése, felszereltsége a kor technikai színvonalának megfelelően készült, jóllehet az impozáns, majd 2000 nézőt befogadó színházterem méretéhez viszonyítva a színpad és a kiszolgáló és közlekedő helyiségek, a foyer is aránytalanul kicsinek bizonyultak.

Az 1885 áprilisában keletkezett színpadi tűz rendkívüli pusztítást végzett, csaknem az egész nézőteret elpusztította. Az eredeti kivitelező, Jiraszek és Krausz cége bő másfél év alatt újra színházat varázsolt a kiégett falakból, amely 1886 októberében nyitotta meg kapuit. A freskókkal, aranyozással gazdagon díszített belső tér férőhelyeit ezúttal 1500 nézőre csökkentették, közönségforgalmi, színpadi arányain jelentősen nem változtattak. A színházépület impozáns neobarokk homlokzatával, harmonikus arányaival jól illeszkedik a nagy árvíz után felépült Tisza parti paloták sorába.

VI. 1886. október 2-án avatják a helyreállított színházépületet, ezúttal Tisza Kálmán tiszteli meg a várost jelenlétével. A balszerencsés Nagy Vincét 1886-tól Aradi Gergő váltja, majd 1889-től Makó Lajos foglalja el az igazgatói bársonyszéket.

Makó művelt, tapasztalt színházi szakember, műsorpolitikáját is európai kitekintés, műfaji gazdagság jellemezte. Még két ciklusban tér vissza Szegedre, ismeri saját korának szerzőit, „modern” francia darabokat mutat be a kötelező klasszikusok, Shakespeare és Molière mellé, sőt a népszerű olasz operák is felkerülnek a műsorrendbe. Somogyi Károly Krecsányi Ignácot, Janovics Jenő a visszatérő Makó Lajost váltja, és a századfordulón már nagy nevek: – Beregi Oszkár, Tóvölgyi Margit, Anday Blanka – is megjelennek a színlapon.

A harmadszorra visszatérő, 1908-ban váratlanul elhunyt Makó Lajos örökébe veje, Almássy Endre lép, látványos vendégjátékokkal, „sztárok” (Fedák Sári, Ódry Árpád…) meghívásával menti meg a Makó-ciklusból hátralévő időt. A század első évtizedeiben rangos helyi szerzők is felbátorodnak, Tömörkény majd Juhász Gyula jelentkezik egy-egy rövidebb színdarabbal. Megszületik az első szegedi opera, A faluni bányász (1909) a zeneiskola igazgatójának, Király-Kőnig Péternek alkotása.

A vesztett háború, Trianon után a színházbajáró kedv is megcsappan, gyakran üres széksorok tátonganak az anyagi terhekkel, válsággal küszködő színházban. A legjobb műsorkínálat sem csalogatja be a nézőket. Igazgatók váltják egymást, a mélypontról csak lassan lendül át a színház. Andor Zsigmond igazgató az operakultúrára áldozott sokat. Bemutatja, vezényli Gounod Faustját, neves operaházi vendégeket, Székelyhidi Ferencet, Bazilides Máriát, Németh Máriát invitálja szegedi vendégjátékra. A műsor meglepően friss, Mascagni ősbemutatót tartanak (1923, A kis Marat), színvonalas prózatársulat Ibsent, Pirandellót, Lengyel Menyhért-darabokat játszik. Azonban hiába jelenik meg a tetszetős Rostand, Molnár Ferenc a háziszerzők között, az operettek színpadán a népszerű Páger Antal és Patkós Irma – a színház bizonytalan helyzetére nem látszik más megoldás, minthogy a város „házikezelésbe” vegye.

1926-31-ig városi felügyelettel működött a színház. A gazdasági ügyeket intendáns, városi tisztviselő intézte. A válságot szigorú takarékossággal, létszámleépítéssel vélték elrendezni. Az egymást követő művészeti vezetők (Tarnay Ernő, Kürthy György) a színvonalat változatos prózai és operett előadásokkal, tehetséges fiatal színészek leszerződtetésével (Jávor Pál, Neményi Lili, Rajz János, Dayka Margit, Kiss Manyi…) valamint neves fővárosi művészek vendégjátékával (Bajor Gizi, Uray Tivadar, Csortos Gyula…) igyekeztek fenntartani. A költséges operai részleget is leépítik egy időre, noha ezekben az években játszottak Szegeden Tannhäusert, Fideliot, 1930-ban Kodály Háryját. Az operai ínséget az Operaház alkalmankénti vendégjátékával, neves énekesek fellépésével (Svéd Sándor, Székely Mihály, Walter Rózsi, Marcel Journet, Teiko Kiva) csillapították. A házikezelést rövid ideig tartó konzorcium váltotta fel majd újra visszatér a város a vállalkozó igazgatóval történő szerződéshez, de ez már a gazdasági világválság utáni konszolidációt jelezte.

1933-1939-ig Sziklai Jenő igazgatása hat évad alatt kiegyensúlyozott műsorpolitikájával elérte a színház stabilizálását, a nézőszám növekedését. Sziklai neves operett-szerzők, Kálmán Imre, Lehár Ferenc műveinek magyarországi ősbemutatóival (Ördöglovas, Szép a világ) országos figyelmet keltett: Klebelsberg Kunó eredményes kultúrpolitikájának köszönhetően a szegedi egyetemi negyed szívében, a Dóm téren a harmincas években megkezdődtek a Szegedi Szabadtéri Játékok (1931-39). Neves rendezők (Hevesi Sándor, Bánffy Miklós, Nádasdy Kálmán…) és művészek (Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő…), előadók (Lehotay Árpád, Tőkés Anna, Csortos Gyula, Palló Imre, Németh Mária, Millos Aurél, Gina Cigna, Dora Doria…) emelték fénybe a játékokat, kapcsolták be Szegedet az európai szellemi vérkeringésbe. Ennek a felívelő folyamatnak vetett véget a második világháború kitörése. A háborús éveket Kardoss Géza és Bánky Róbert színházigazgatói tevékenysége jelzi, majd 1944 őszétől, a szovjet csapatok bevonulása idején rövid, pár hónapig tartó konzorcium Baranyi János zeneiskolai igazgató vezetésével.

1945-ben a város megkapta a volt Kolozsvári Nemzeti Színház felszerelését, és 1945. augusztus 29-én a Vallás és Közoktatási Minisztérium döntése alapján létrejött az ország harmadik állami kezelésű színháza, a Szegedi Állami Nemzeti Színház. A színház élére szeptember elsején Lehotay Árpádot főigazgatónak, a volt kolozsvári zenei vezetőt, Vaszy Viktort operaigazgatónak nevezték ki.

Szeged színészete a háborút követő első évtizedben látványosan tükrözi a kultúrát is átmosó társadalmi, politikai változásokat. A Vaszy vezette opera sikerszériája, remek énekesei (itt tűnik fel a hamarosan országos tenor sztárrá lett Simándy József is) mellett, Lehotay távozása után egymást váltó rendezőkkel (Hegedűs Tibor, Abonyi Géza, Both Béla) szerényebb eredményeket produkál a próza. Az országos államosítást (1949. augusztus 1.) követően megszüntették a szegedi színház privilegizált helyzetét, javait szétosztották a többi vidéki színház között. A központi kultúrpolitikai irányítás nyomására a csökkentett létszámú együttes az egymást kétévente váltó igazgatók vezetésével a „szocialista-realista” színjátszás követelményeinek próbált megfelelni. A kemény diktatúra, a kulturális sematizmus éveinek 1956-ban forradalom vet véget. 1957-ben bár a „puha diktatúra” évei következnek, a kulturális életben Szegedre nézve is kedvező döntések születtek. A színház élére igazgatónak került vissza a korábbi sikeres időszak irányítója, Vaszy Viktor. Vaszy színházi vezetése (1957-69-ig) elsősorban az operajátszásnak kedvezett, de felfejlesztette a tánctagozatot is. A drámai tagozatot prózai főrendezők irányították 1969-ig. Vaszy városi főzeneigazgató lett, a szimfonikusokat és az operát továbbra is ő irányította 1975-ig.

A prózai tagozat néhány kiváló, későbbiekben országos hírnévre is szert tevő rendezővel – Ádám Ottó, Horvai István, Bozóky István, Komor István, Szendrő József, Angyal Mária, Sándor János… – kevésbé látványosan, de esetenként jelentős előadásokat produkálva tevékenykedett. Ilyen volt Az ügynök halála Kiss Ferenccel a főszerepben, a Szendrő rendezte Rómeó és Júlia Mécs Károllyal és Papp Évával, és a Rozsdatemető a fiatal Sándor János rendezésében. Ezekben az években is számos kiváló színész karrierje indult a Szegedi Nemzeti Színházból. Szeged nem csupán Páger, Jávor, Simándy, Bessenyei „szárnyrabocsájtó” városa; innen ívelt fel Domján Edit, Inke László, Kaló Flórián, Kovács János pályája is.

Rövid ideig Lendvai Ferenc igazgatása idején művészi igényű „sztárszínház”, majd Giricz Mátyás igazgatásával a hetvenes évek végén izgalmas modern politizáló színház formálódott Szegeden. Közben a nagyszínház felújítását, amelynek egyre sürgetőbb jelei mutatkoztak, sem lehetett tovább halogatni. A színház prózai tagozata 1977-ben birtokba vette a frissen átépített Kisszínházat (ekkor még Kamaraszínház néven működött!) és az operai részleg számára előkészítették, Zenés Színházzá alakították a Nagyszínház mellett található filmszínházat. Prózai és zenei főrendezők, zeneigazgatók váltják egymást a színház és a tagozatok élén (Léner Péter, Sándor János, Ruszt József, Pál Tamás, Oberfrank Géza…) a Nagyszínház bezárását (1978. április) követő időkben.

Léner magyar szerzőkhöz kötődik (Maróti Lajos, Sütő András…) Ruszt artisztikus „világszínházat” csinál fiatalokkal, Sándor János a divatos zenés játék, musical felé is nyit. Kovács János, Király Levente, Vass Gábor, Kovács Zsolt, Dobos Kati, Fekete Gizi, Rácz Tibor… művészete fémjelzi ezt az időszakot. Közben az országos szervezési és részben helyi változatási igény új típusú vezetésben véli megtalálni a helyes egyensúlyt a művészeti irányítás és a színház gyakorlati vezetése között.

Nagy László kívülről, az első „menedzser-igazgatóként” ebben az áramlatban került a színház élére. Nehéz időszakban irányít, felügyeli a színház átépítését, amelyet nyolc évi munka után 1986. október 4-én adtak át.

Az újjávarázsolt, modernizált színpadtechnikájú színházpalota átadására fényes külsőségek között került sor. A díszelőadáson a Szegedről indult kiválóságok, Páger, Bessenyei, Simándy is felléptek. 1987-ben megalakul a Szegedi Balett, Bartók-Pásztory-díjat kap az itthon és nyugat-európai turnéin egyaránt sikeres opera társulat. A színházi viszályok a fényes, szép épületben is felütötték fejüket, az erős opera Oberfrank Géza, Pál Tamás majd Gregor József vezetésével meghátrálásra készteti, mint már annyiszor a szegedi színház történetében a drámai művészeti vezetőt és fordítva. Először Ruszt távozik (1989) a társulat jelentős részével, hogy megalapítsa a Független Színpadot, Gregor rövid ideig 1982-ben más okok, részben felívelő nemzetközi karrierje okán válik meg a társulattól.

A rendszerváltást követően Nagy László is leköszön, őt új, szintén „civil” területről érkező igazgató, Kormos Tibor váltja. A felfejlődő Szegedi Balett Imre Zoltán, az operatagozat Molnár László karmester vezetésével, Galgóczy Judit művészeti irányításával működik a kilencvenes évek közepén.

Majd az igazgatóváltás Nikolényi Istvánnak kedvez, akinek régi dédelgetett álma valósul meg, – no meg a megváltozott országos színházi finanszírozási rendszer is ezt sugallja –, a kőszínház és a szabadtéri összevonásával a saját igazgatói égisze alatt. Nikolényi kiváló művészeti vezetőket nyer meg: Pál Tamást láthatjuk ismételten a szegedi opera élén, a drámai tagozatot Szikora János rendező veszi át, aki a szabadtérin is emlékezetes előadásokat hoz létre. Az anyagi nehézségektől, vitáktól sem mentes időszakot Korognai Károly színész-igazgató regnálása követi, aki változatos műsorpolitikával, a Vígszínház attraktív vendégjátékával, jelentős fővárosi művészek és rendezők (Alföldi Róbert) felkérésével igyekszik színvonalassá tenni a művészi munkát. Az operát a fiatal Oberfrank Péter vezeti, a Szegeden már korábban feltűnt Kovalik Balázs rendezővel karöltve, közös művészi elképzelések szerint. Korognait sem kerüli el a (minden) színházat visszatérően fenyegető pénzügyi fiaskó.

Utódjára, Székhelyi Józsefre vár a művészi és pénzügyi egyensúly megteremtése 2002-ben. A 2007-es mérleg, amely tevékenysége végét is jelzi, azt mutatja, ez csak részben sikerült neki.

2008. február 14-én a városi közgyűlés Gyüdi Sándor karmesternek, a Szegedi Szimfonikusok több éve eredményesen működő vezetőjének szavazott bizalmat.

2018. július 1-jétől Barnák László színművész irányítja főigazgatóként a megújuló Szegedi Nemzeti Színházat.

2021. május 1-től a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok egy intézményként működik tovább.

A szegedi operajátszás

Az 1800. májusában kelt, az első szegedi színidirektorhoz, Kelemen Lászlóhoz írt polgármesteri levél arról tanúskodik, hogy a város lakói már ekkor szívesen fogadták a műfajt, hiszen a polgármester, Volford József a „víg és szomorú érzékeny énekléssel kedvessé tett” produkciókért kiemelten mondott köszönetet. Az 1820-as, 30-as években különböző, énekes darabokat is előadó „jádzó társaságok” fordultak meg Szegeden. Közülük legnevezetesebb Kilényi Dávid Nemzeti Színművész és Énekes Társasága, amelynek együttesében Déryné is énekelt.

1842-ben Havi Mihály és Szabó József igazgatása alatt külföldi fellépésre készülő „Magyar Dalnok- és Táncztársaság” működött Szegeden. Havi sikeres európai turnéi után vissza-visszatért Szegedre, 1847-ben huszonnégy tagú együttesével, köztük tizennégy „dalnok”, öt táncos-pár, vendégeskedett a városban.

Ezen dalszínész társaságok még sanyarú körülmények között, különböző játszóhelyeken szolgálták a Múzsát. A helyzeten némiképp változtatott az első fedett, favázas (1858), majd az árvíz után felépülő gyönyörű, Felner-Hellmer tervezte színházpalota átadása. Már a nyitás évében, 1883-ban megjelent a színház műsorán az opera. Ettől kezdve az igényesebb direktorok nagy súlyt helyeztek arra, hogy évente új operákat mutassanak be, illetve az operairodalom klasszikusaiból repertoáron tartsanak ismertebb műveket. A zeneileg ínségesebb évadokat az Operaház vendégjátékával gazdagították.

Szeged mai értelemben vett, színvonalas zenei-operai életét Fricsay Ferenc tízéves opera- és zeneigazgatói tevékenysége alapozta meg (1934-44). A város zenei életének felvirágoztatása, a szegedi opera hírnevének megteremtése viszont Vaszy Viktor nevéhez köthető, aki két opera- illetve zeneigazgató korszakában (1945-1949 és 1957-75) több mint hatvan operabemutatót tartott. Vaszy alakította ki a szegedi opera egyéni arculatát, amelyet a népszerű alaprepertoár (Verdi, Puccini, Erkel) gondozása mellett az elfeledett remekművek, operaritkaságok, sok esetben a fővárost megelőző, műsorra tűzése jellemzett. Európai színvonalú operai „alkotóműhelyt” hozott létre, a nevével fémjelzett aranykorban a szegedi operát méltán minősítette a zenei szakvélemény az „ország második operájának”.

Vaszy Viktor 1975-ben, 72 évesen vált meg városi főzeneigazgatói posztjától. A karmesteri pálcát azonban nem tette le véglegesen. 1979. március 24-én, a Falstaff felújító próbáján bekövetkezett haláláig dirigált hangversenyeken, vezényelt operát a színházban és a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Impozáns szellemi hagyatéka, a „Vaszy örökség” irányadóan, ugyanakkor súlyos teherként is nehezedik utódaira, a mindenkori zeneigazgató vállaira.

Elsőként Pál Tamás lépett Vaszy nyomdokaiba. A nagyszínház átépítésének idején a nehézségek ellenére is együtt tartotta az operatagozatot; az olasz nyelvű operajátszás és az együttes első európai turnéinak megszervezésében szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Oberfrank Géza, Pálhoz hasonlóan operaházi karmesterségét cserélte fel a szegedi zeneigazgatói posztra. Műsorválasztását elődeihez hasonlóan az igényesség, karmesteri, rendezői és fordítói munkásságát a precizitás jellemezte. Az aprólékosan kidolgozott, Felsensteintől ellesett ensemble-játék és munkamódszer híve volt, míg Pált és az őt követő Gregor József igazgatását az értékmegőrzés mellett az énekművészek jó értelemben vett sztárolása jellemezte.

A rendszerváltást követően, a 90-es években a megváltozott viszonyok racionálisabb szervezésre, ökonomikusabb gazdálkodásra szorították a színházakat. E ténnyel a szegedi opera élén egymást követő tagozatvezető karmestereknek, Molnár Lászlónak, Pál Tamásnak, Oberfrank Péternek is szembesülnie kellett. Jóllehet az 1995-ös operafesztiválon még mindig az „ország második operájának” minősült díjait, produkcióinak változatosságát, színvonalát tekintve a szegedi; beavató ifjúsági operajátszása szintén példaértékűnek bizonyult, de egykori hihetetlen gazdag repertoárja az ezredfordulóra leszűkülést, magánénekeseinek létszáma, az opera évi előadásszáma csökkenő tendenciát mutat az „aranykorhoz” viszonyítva!

A szegedi operajátszás színvonalát nem kizárólag híres karmesterek tevékenysége fémjelzi. Az elmúlt évtizedekben, így napjainkban is, mindenkoron kiváló rendezők és énekesek biztosították a magas művészi nívót: Szegeden rendezett operát Békés András, Szinetár Miklós, Kertész Gyula, Versényi Ida, Horváth Zoltán, Angyal Mária, Kerényi Miklós Gábor, Galgóczy Judit, Kovalik Balázs.

A nagy Vaszy-éra énekesei után (Turján Vilma, Pócza Ella, Simándy József, Szabó Miklós, Moldován Stefánia, Gyimesi Kálmán, Karikó Teréz, Vadas-Kiss László, Réti Csaba, Gregor József…) az őket követő énekes nemzedék is olyan kiválóságokat adott a hazai operaéletnek mint Misura Zsuzsa, Németh József, Vámossy Éva, Szonda Éva, Altorjay Tamás, Vajda Júlia, Réti Attila, Gábor Géza…

Napjainkban a szegedi operajátszás helyzete az országos színházi állapotokat, finanszírozási, szervezési nehézségeket tükrözi, ám mindezek ellenére a szegedi opera kiemelkedő hagyományai, jelenlegi értékei segítik előkelő rangja megőrzésében, garantálják előadásainak művészi színvonalát. Az operatagozat jelenlegi törekvéseit a hagyományőrzés és a megújulás egyaránt jellemzi.

A szegedi táncművészet

Önálló balettkarral, olyan táncegyüttessel, amely önálló produkciók létrehozására, balettek, táncjátékok előadására vállalkozhatott volna, Szeged hosszú ideig nem rendelkezett. A 19. század elejéről Medgyesi Dániel táncművész nevét rögzíti a krónika, s a különféle, városunkban megforduló énekes „jádzó társaságok” táncosokról is említést tesznek. 1859-1863 között már van táncmestere a színháznak Zarkavölgyi János személyében. Szöllősy-Szabó Lajos palotásának leírása 1860-ból maradt ránk, más táncszerzeményeit 1865-ben említik a lapok. Vendégszerepelt Szegeden Aranyváry Emília, az első magyar prímabalerina és koreográfus. 1860-tól külföldi „repülő-társulatok” kisebb nagyobb együttesei szerepeltek a városban. 1903-ban Isadora Duncan vendégszereplése bizonyult az évad szenzációjának, ekkor szembesülhetett először a szegedi közönség a modernebb táncstílussal.

1914-től viszonylagos rendszerességgel a Magyar Királyi Operaház balettegyüttese szerepelt a szeged deszkákon. A magyar szólisták mellett (Nirschy Emília, Brada Ede…) a 20-as 30-as években a szegediek tapsolhattak Gert Palucca német expresszionista, Ella Ilbak észt klasszikus táncművész produkciójának. De fellépett szólóműsorával és stúdiónövendékeivel a későbbiekben világhírűvé vált Milloss Aurél is a Városi Színházban, aki a harmincas években koreográfusként együtt dolgozott Németh Antallal és Hont Ferenccel a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

Az első állandó balettegyüttest az operatagozat mellé Vaszy Viktor honosította meg Szegeden (1945-1949). A Kolozsvárról áttelepült tizenöt táncosból rövid idő alatt huszonnégy, majd huszonnyolc tagú együttessé fejlesztett balett ellátta az opera táncbetéteit és önálló bemutatókat is tartott. Zsedényi Károly, Harangozó Gyula és Lőrinc György vezetésével évente jelentkeztek két-három balettel, többek között Delibes, Csajkovszkij és Bartók műveivel. A csodálatos mandarin 1949. január 21-ei bemutatója tánctörténeti jelentőségű volt: hazánkban Szegeden táncolták a mű eredeti szüzséjének megfelelően nagyvárosi környezetben a történetet.

A szegedi balett második korszaka (1958-1968) Vaszy második zeneigazgatóságához kapcsolható. Célja az opera felvirágoztatása volt, de társulatépítési koncepciójába az ütőképes táncegyüttes meghonosítása is illeszkedett. A hatvanas évek elején az ABI-ban (Állami Balett Intézet) végzett fiatalok – Handel Edit, Lászay Andrea, Vera Ilona, Horváth Pál, Tamasik László, Herda János, Baráth Ibolya… – szerződtek a színházhoz, köztük a tehetséges, koreográfusi vénával is rendelkező Imre Zoltán. Eleinte vendégkoreográfusok munkái (Harangozó Gyula, Hamala Irén, Vadasi Tibor), majd fokozatosan Imre Zoltán szerzői balettjei alkotják az együttes repertoárját. Imre első koreográfiái, az egy Rómeó és Júlia kivételével, javarészt szimfonikus balettek voltak: IV. Brandenburgi verseny, Vágy és áhítat, Formák viadala, Teremtmények… A klasszikus balett hagyományait új, ötletgazdag formanyelvvel ötvözte. Imre Zoltán 1968 nyarán Szervánszky Endre zenéjére komponált Metamorfózis c. balettjével megnyerte a Kölni Nemzetközi Koreográfiai Versenyt és ez évekre eldöntötte saját sorsát és a szegedi balett jövőjét is. Imre Zoltán számos európai társulat vezető táncosa és koreográfusa lett és „disszidensként” nem térhetett haza csak a nyolcvanas években. Távozása után a szegedi balett lassan agonizálásnak indult, s tetszhalott állapotából nem tért magához csak a nagyszínház rekonstrukciója után.

Az újjáépített színházból (1986) nem hiányozhatott a balett. Nagy László felkérésére Bokor Roland 1987-88-ra harminckét tagú együttest hozott össze, az igazgató a Szegedi Balett művészeti tanácsadójának a Londonban élő Imre Zoltánt nyerte meg. Bokor és Krámer György vezetése mellett Imre hamarosan átveszi a szellemi irányítást, hamarosan az együttes vezetését is. A régi táncosok mellé újakat szerződtetett. A frissen végzett, ütőképes fiatalokkal modern tréningeken ismerteti meg az új, korszerű tánctechnikákat.

Szegeden eddig ismeretlen, új mozdulatvilág, új táncstílus jelenik meg a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején alkotott Imre-balettekben, az Asszonyszerelem-asszonysors, a Démon, a Stabat Mater, a Médium, az Alvilági játékok, a Varázsdoboz, az Álom Kafkáról táncszínpadán. A Szegedi Balett együttesében olyan jelentős táncos egyéniségek bontakoznak ki mint Pataki András, Juronics Tamás, Prepeliczai Annamária, Bodor Johanna, Péntek Kata, Zarnóczai Gizella, Kalmár Attila, Sárközi Attila…

1993-ban Imre Zoltán részben megrendült egészségi állapota miatt elhagyta a várost (1997-ben hunyt el). Imre távozása után Szegedi Kortárs Balett néven alakult újjá az együttes, amely 1993 óta Pataki András igazgatása, Juronics Tamás művészeti vezetésével működik. Juronicsék már a 90-es évek elejétől jelentkeztek önálló koreográfiával a Stúdióbalett előadásain. Az együttes nem tagadta meg Imre szellemi örökségét, de új egyéni formanyelvével ötvözve sajátosan modern, akrobatikus elemeket is tartalmazó táncstílust alakított ki.

A Szegedi Kortárs Balett hazai és nemzetközi sikerszériája a kilencvenes évektől napjainkig rendületlenül folytatódik. Az elmúlt években a mozdulatok kidolgozottsága mellett a táncművek drámai erejének, gondolati mélységének, táncszínházi kifejezési eszköztárának finomodása, témáiknak változatossága, gazdagodása jellemzi produkcióikat (Csodálatos mandarin, Requiem, Hattyúk tava).