Alföldi Róbert rendező a Bulgakov-bemutatóról.
Alföldi Róbert rendezése, a Molière, avagy az álszentek összeesküvése a Szegedi Nemzeti Színház első premierje az új évadban. Bulgakov népszerű darabja a művészek és a hatalmon lévők kapcsolatát vizsgálja. XIV. Lajos francia király figurájában annak idején sokan egyenesen Sztálin paródiáját vélték felfedezni. A bemutató kapcsán az elmúlt évtizedben világszerte ismeretté vált színész-rendezővel beszélgettünk, aki úgy fogalmazott: otthonosan érzi magát Szegeden.
– Őfelsége komédiásától a Képmutatók cselszövéséig több címmel is játszották már a Karig Sára fordításában ismertté vált Bulgakov-darabot, de talán a mostani szegedi címváltozat, Molière, avagy az álszentek összeesküvése a legütősebb. Jól kifejezi azt, ami ma oly gyakori jelenség a világban…
– Jó lenne azt mondani, ez a cím csak most nagyon aktuális, de szerintem mindig is az volt, amikor a hatalom közelébe kerültek olyan emberek, akik valahogy elveszítik a normalitásukat. Nálunk azért tűnik talán aktuálisabbnak, mert ma minden erről szól, minden pillanatban van egy olyan történet vagy hír, amiből kiderül: sokan vizet prédikálnak és bort isznak.
– Bulgakov többek között azért is került 1936 után parkolópályára, mert azt kezdték suttogni: a darabjában szereplő, önkényuralmat megtestesítő XIV. Lajos francia király alakjában valójában Sztálin paródiáját írta meg. Mennyire nyilvánvaló ez?
– Biztosan volt benne ilyen szándék, ha nem is konkrétan Sztálint akarta benne parodizálni. Abban a problematikában, hogy egy szabad, elvetemült, elvakult és teljesen csak a saját elképzeléseivel foglalkozó művészemberhez hogyan, miként viszonyult egy király, egy vezető, és hogyan van egy művész kiszolgáltatva ennek a viszonynak, abban benne kellett lennie Sztálin és Bulgakov viszonyának is. A szerző egyes jelenetekben annyira ugrált a stílusok között, hogy néha nehéz volt eldönteni, mi az, amit valóban komolyan is gondolt. A királyi udvar történéseit például meglehetősen pamfletszerűen ábrázolta. Elsősorban a művészek és a hatalmon lévők kapcsolatát vizsgálja a darab. Arról szól, a művészeknek mennyire kell jóban lenniük a hatalommal, illetve a hatalomnak mennyire dolga az, hogy beleszóljon a művészetbe. Mindezt egy nagy klasszikus, megkérdőjelezhetetlen minőségű művész, Molière személyén keresztül teszi, aki nem pusztán író volt, ahogyan ma ismerjük, hanem színházcsináló is. Nem hiszem, hogy gondolt arra, a darabjai valaha is könyvben megjelenve majd könyvtárakban lesznek elérhetők. Neki ugyanaz volt a fontos, ami Shakespeare-nek is, hogy a gyakorlatban csinálja a színházat. A Napkirály is Molière rajongója volt egészen addig, amíg fontosabb lett neki vagy a körülötte lévőknek, hogy ő a Napkirály.
– Aki azt várja, hogy a produkció majd erőteljesen rájátszik az aktuális párhuzamokra, talán meglepődik majd, mert elegánsan elkerülte ezt. Miért?
– Ezt már csak úgy lehetne jobban aktualizálni, ha konkrét, élő szereplőkkel csináljuk meg az előadást, és különböző testalkatú emberek mászkálnak a színpadon, amiből azt gondolhatjuk, rájuk lehet ismerni. Teljesen feleslegesnek gondoltam ilyen irányba elmenni. Ahhoz, hogy az utat lássuk, nincs erre szükség, mert az egész konfliktust majdhogynem iskolásan pontosan és érthetően megfogalmazta Bulgakov a darabban. Nem kell semmit aláhúzni benne, mert eredetileg is erősen aláhúzta már a szerző. Eszembe sem jutott, hogy durvábban, sarkosabban aktualizáljam, mert nem olyan az alapanyag, nem annyira egyszerűek, de nem is annyira bonyolultak a jelenetek. Hogy most Molière-nek hívják a főszereplőt, a történet és az alapszituáció szempontjából majdhogynem mindegy is. Szerintem a nézőnek sem nehéz ettől elvonatkoztatnia. Különben pedig minden drámai szövegről azt gondolom, hogy a színházban „csak” egy olyan alapanyag, ami ha jó, elindítja mindannyiunk fantáziáját. Szerintem egy olyan élő műfajnál, mint a színház, nem lehet a számításból kihagyni, hogy a szöveg születése óta eltelt ötven-száz-kétszáz év. Boldogan olvasnék arról egy könyvet, hogyan kell autentikusan játszani Shakespeare darabjait. Tudjuk, hogy nála például minden szerepet, a női szerepeket is férfiak játszottak. Azt hiszem, kapnék a fejemre, ha egy ilyen értelemben autentikus előadást csinálnék. Bulgakov darabjában tetten érhető egyfajta meseszerűség, ami azt jelenti, lazán fűzött jelenetek következnek egymás után. Kicsit olyan, mint egy amerikai film, ami megpróbál Molière ezen az életszakaszán, amiről a darab szól, és a konfliktusain epikusan végigmenni. Szabó-Székely Ármin dramaturggal úgy gondoltuk, sűríteni és végletesíteni kell a konfliktusokat, szituációkat ahhoz, hogy ne csak életképeket lásson a néző Molière életéből, hanem próbáljuk a sztorit, a konfliktust minél sűrűbbre megcsinálni. Bulgakov eredeti darabjából néhány meseszerű, kissé naiv jelenetet ki is hagytunk, mert rárakódott a kor. Ugyanakkor az alapanyag nagyon alkalmas arra, hogy egy feszült előadás készüljön belőle, melyben a konfliktusok élesebbek.
– Darvas Ivántól Fodor Tamásig több nagy színész is eljátszotta már Bulgakov darabjában Molière szerepét, hogyan talált a szegedi közönség körében talán nem annyira ismert jeles vajdasági magyar színészre, Balázs Áronra?
– Barnák László ötlete volt, aki tudta, hogy dolgoztam már együtt Áronnal az Újvidéki Színházban, ahol Gerhart Hauptmann tragikomédiáját, a Patkányokat rendeztem 2013-ban, és ő játszotta a volt színigazgató, Harro Hassenreuter szerepét. Áron vezető alakja nem csak a vajdasági magyar, hanem az egész szerbiai színházi életnek. Nemcsak magyarul, hanem szerbül is játszik, és még tanít is. Nagyon szeretem az ő kicsit másmilyen színészségét. A határon túli magyar színházak ugyanazt a nyelvet beszélik, de mindegyik más kultúrából is táplálkozik, ezért más típusú színészetet képviselnek. Az erdélyiekre is hat a román színház. Megtermékenyítő, frissítő hatású, jó dolog, ha egy hazai társulatba bekerül egy ilyen határon túli magyar színész. Áron ráadásul olyan, mint egy gőzgép, nyomja vagy húzza magával a többieket is. Néha rácsodálkozunk határon túli kollégákra, mert nem ismerjük őket, miközben hosszan lehetne sorolni a csodálatos erdélyi, vajdasági magyar színészeket.
– Milyen benyomásai vannak a szegedi társulatról?
– Jó munka volt, mert teljes odaadással és nyitottsággal dolgoztak. Még a fiatalok is jól bírták a kiképzést, amit egy hathetes próbaidőszak jelentett. Sok meló volt vele, mert nem egyszerű darab, de nagy bizalmat kaptam, ami mindig megkönnyíti a munkát. Különben a Szegedi Nemzeti Színházban dolgozni számomra otthonos érzés, mindig szívesen jövök, a Szentivánéji álomtól a Fauston át A varázsfuvoláig több darabot állítottam már itt színpadra, sok kollégát ismerek, nem zsákbamacska az itteni munka.
– Mi volt az oka, hogy Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervezővel ennyire minimalista, letisztult színpadképet találtak ki?
– Jó újra egy ilyen nagy térben dolgozni, de ahhoz, hogy ezt meg is töltse az ember, általában nagyon sok pénz kell. Ez az, ami nincs, ezért muszáj elkezdeni gondolkodni azon, mi az a két-három nagy gesztus, ami az üres teret olyanná tudja tenni, mintha nem lenne üres tér. Ilyen hatalmas színpadon nagy ereje tud lenni, ha kiáll egy színész, aki tud beszélni. A minimalizmus kényszer is, de jól lehet vele játszani. Hozzám nagyon közel áll ez a típusú színpadi esztétika.
– Azt pedig a nézők fantáziájára bízzák, hogy kitalálják, a V-alakot formázó neonlámpákkal vagy a produkció sült csirkés plakátjával pontosan mire akartak utalni?
– Találgassák csak a nézők! Szerintem nem olyan nehéz, aki megnézi az előadást, pontosan fogja tudni.
– A mai viszonyok között szinte már bátor vállalásnak tűnik a Szegedi Nemzeti Színháztól, hogy az új évad első bemutatója épp egy Alföldi-rendezés.
– Szomorúnak tartom, hogy ez a szempont egyáltalán szóba kerülhet. Ez pusztán szakmai kérdés kellene, hogy legyen. Szakmailag pedig letettem már annyit az asztalra, hogy nagy rizikót ne vállaljanak a felkérésemmel a színházak. Ugyanakkor pontosan tudom, mégis vállalnak. Sokszor már a nézők is úgy jönnek be az előadásaimra, hogy van ennek egy pikáns olvasata is. De legalább jönnek!
– Nemcsak rendez, játszik is majd ebben az évadban a szegedi társulattal: Horgas Ádám rendezésében mutatják be Orwell 1984 című regényének színpadi adaptációját. Hogy fogadta a felkérést?
– Nagy örömmel! A színész mindig boldog, ha valaki rá gondol egy jó szerepben, és meg is hívja. Régen játszottam vidéken, a szegedi színházban még soha. Az itteni teátrum új vezetése rokonszenvesen, nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, lehet érezni a társulattal dolgozva is, hogy valami megmozdult, elindult valamilyen irányba. A piacról élek én is, az 1984 gonosza nem egy méltatlan szerep, a filmváltozatban Richard Burton alakította. Miért ne mondtam volna rá igent? Némi pikantériája is biztosan lesz, hogy épp én játszom majd.
Hollósi Zsolt