Egy operatagozat felépítéséhez szorosan kapcsolódik a műsorpolitika kérdése is. Ugyanis ha az ember építeni akar, akkor a köz érdekét érdemes nézni, nem a saját vágyait. Így a műsort is úgy érdemes felépíteni, hogy a társulatra keresünk és találunk ki operát, nem pedig azt nézzük, hogy egy rendező, vagy egy karmester mire vágyik. Ha ezzel a szemlélettel keresünk darabokat, akkor lehetőséget adunk az énekeseknek és a teljes tagozatnak a megfelelő fejlődésre.
Bemutatók számában a két nagyszínházi és egy kamaraoperai előadás egy kisebb játszóhelyen a maximum. E mellett még egy koncertszerű opera előadása érhető el. A koncertszerű operának akkor van létjogosultsága, ha olyan darabot választunk, ami ritkábban játszott érdekesség, viszont olyan énekeseket tudunk rá meghívni, akikre egyébként nem lenne pénzünk. Ugyanis egy koncertszerű előadásnál nincsen egyéb színházi költség (díszlet, jelmez, kellék, hosszú próbaidő) mindent az énekesre fordíthatunk.
Ez a három színházi és egy koncertszerű premier, ami lehetséges egy több tagozatú színház életében, azon egyszerű okból, hogy prózát, tánc előadást és egyéb zenéseket is kell játszani az évad során. Természetesen a tagozathoz fog még kapcsolódni az évenkénti musical és/vagy operett bemutató is, amikből hagyományosan sokkal többet játszik egy nemzeti színház, mint operából. Ezek mellett, ha mindhárom operából tíz előadás környékén játszik a tagozat, plusz a koncertszerű operából kettőt, akkor az már bőven nevezhető operaéletnek vidéki viszonylatban. Ehhez tud hozzájönni még a „kórus-opera” előadás, a kisebb koncertek a leendő szólistáknak és máris egész pezsgő operai életnek lehetne ezt hívni.
Ha sikerül az évadban az ifjúsági vagy gyerek előadást is a zenés műfajból választani, azzal több mindent is nyerhetünk. Egyrészt belépőt biztosítunk a fiataloknak a zenés színház világába, másrészt nyerhetünk a tagozatunknak egy plusz premiert akár operai műfajban. Ezeknek az előadásoknak a közönség szerző és nevelő hatását nem lehet túlbecsülni. Igényes létrehozásuk létkérdés a műfaj és az adott színház számára.
Ide tartozna annak a régebbi hagyománynak a felélesztése, hogy egy vidéki nemzeti színház a régióért is felel, nem csak a városért, amiben elhelyezkedik. Ezért a régi „gördülő-opera” mintájára érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy olyan operai, vagy egyéb zenés produkciókat létrehozni, ami ebben a formában utaztatható. Vagy ha olyan város/település van, ahol nincs az előadásra lehetőség, akkor az utaztatás bármilyen formáját megszervezni, hogy eljöhessenek színházba. Ennek szervezése rengeteg energiát és találékonyságot kíván, de csak így lehetne kiszélesíteni a színház és opera „ügyét”, és olyan helyen keresnénk végre új nézőket, ahol találni is lehetne.
Szót kell ejtenünk a szerződésekről is. Hiszen egy ilyen típusú társulati lét nem elképzelhető csak produkciókra szerződtetett énekesekkel és a fentebb felsorolt többi hozzávaló emberrel. Akárcsak a prózai színházi életben, úgy itt is a jelenleg hatályos alkalmazotti státusz megkötése a jelenleg elérhető legjobb formája ennek. Ezzel a szerződés típussal az emberek elérhetőségét és idejét veszi meg egy színház, ha úgy tetszik. A havi fizetésükért az adott prózai színház kiírhatja őket próbálni, előadást játszani, ha máshova szeretnének menni, azt meg a színházhoz kell egyeztetnie az színésznek. Ám az alkalmazotti státuszuk a színházra is kötelezettségeket ró, hogy mindent befizessen a munkavállalójuk után, mint egy normális, bármilyen más szakmát érintő állásnál. Megélhetést nyújt abban az időben is, amikor épp holt szezon van és nincs fellépés (vagy akár pandémia idején).
A teljes cikk a PAPAGENO oldalán olvasható.
Kapcsolódó:
A vidéki operajátszásról I. – Az elméleti sík
Vidéki operajátszásról II. – az elméleti sík
A vidéki operajátszásról III. – A gyakorlati sík