A kuratórium idén egyhangú voksolással Andrejcsik István operaénekesnek, énektanárnak, énekmesternek ítélte a Dömötör-életműdíjat. A népszerű baritonista meglepve fogadta az elismerést a nagyszínházi díjátadó gálán, ahova azzal az ürüggyel hívták meg, hogy egykori tanítványával kell duettet énekelnie. Árnyas kecskéstelepi otthonában régi lemezei között, kiscicái és pulija társaságában beszélgettünk.
– Láthatóan nagyon meglepődött, amikor az életműdíj átvételéhez szólították.
– A váratlanság leplezetlen volt, mert az utolsó pillanatig egy fikarcnyi gyanúm nem volt. Tényleg azt hittem, csak azért vagyok ott a gálán, hogy elénekeljem a Don Pasquale-duettet mester és tanítvány párosításban Szélpál Szilveszterrel. Bár azon kicsit csodálkoztam, miért pont engem kerestek, amikor az utóbbi két évben már nem léptem fel a színházban. A tapsrendre vártam a színfalak mögött, amikor Czene Zoli karon fogott és bevitt a színpadra. Nagyon meglepődtem. Amikor fölocsúdtam, hogy mi történik, rögtön az jutott eszembe, hogy mit fogok én itt mondani. Az első reakcióm hasonló volt néhány korábbi díjazottéhoz: az életműdíjat öregeknek szokták adni. Miért adják ilyen fiatal embernek, mint én?
– Varga Mátyástól Gregor Józsefen át Király Leventéig és Pál Tamásig rangos az életműdíjasok névsora.
– Nagy dicsőség ebbe a körbe bekerülni!
– A laudációban is hangsúlyozták, hogy énekművészi pályafutása mellett az énekmesteri, énektanári tevékenységét is elismerik a díjjal. Mikor kezdett éneklést tanítani?
– Nagyon régen. Először Sándorfalván kis zeneiskolásokkal kezdtem. Akkor hívtak meg zongorát tanítani, amikor megalakultak az első alapítványi zeneiskolák, és elfogytak a zongoratanárok. Elvállaltam, mert alap szinten valamit zongorából is tudok tanítani. Egyúttal azt is kértem, hogy hirdessenek énekeseknek is felvételit, azt mégiscsak jobban csinálom. Temesi Mária később Sándorfalváról hívott meg az egyetemre. Az operaénekléstől fokozatosan átvette a tanítás a főszerepet. Marton Éva hívására a Zeneakadémián is tanítottam öt évig. A Covid előtti évadban közalkalmazottként nyugdíjba mentem, de a színházban egymás után három produkcióban is szerepet kaptam. Én voltam a legjobban meglepve, ráadásul mivel tudtam, hogy nyugdíjba megyek, közben elvállaltam néhány felkérést. A Pesti Broadway Stúdióban tanítok, a Magyar Nemzeti Énekkarnak vagyok az énekmestere, így az első nyugdíjas évemben hirtelen annyi munkám lett, mint addig még soha. Az, hogy van munkám, és fiatalokkal vagyok körülvéve, segít magamat is fiatalon tartani. Úgy érzem, mintha ezek az ifjak – ahogyan negyven évvel ezelőtt – most is a kortársaim lennének. Nem érzem az idő múlását, mert mindig ugyanolyan korú generációval vagyok körülvéve. Ezt nagyon élvezem.
– Itt kezdte a pályáját, és olyan régóta kötődik már a városhoz, hogy sokan abban a tévhitben élnek: Andrejcsik István tősgyökeres szegedi. Pedig Esztergomban született. Hogyan lett operaénekes?
– Véletlenek sorozatának köszönhető. Érettségihez közeledve az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumban a család összedugta a fejét, hogyan legyen tovább. Gyakorlatias ember voltam, szerettem bütykölgetni, ezért a szüleim azt találták ki, hogy végezzek el egy kétéves elektronikai műszerész képzést. Az nem túl piszkos munka. El is végeztem, de mivel már hétéves korom óta tanultam zongorázni, később csellózni is, szerettem a zenét. Zongorából nem voltam se olyan szorgalmas, se pedig olyan kivételes adottságú, hogy komoly pályafutásra gondolhattam volna. Zseniális mentőötletnek tűnt, hogy akkor lehetnék karmester. Úgy gondoltam, annak nem kell semmit csinálnia, csak mutogat. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a zeneelmélet nem elhanyagolható része a karmesteri munkának, abban pedig mi tagadás, nem jeleskedtem. Jártam a Labor Műszeripari Művek Szabó Tibor vezette kórusába, és akkoriban kezdtem gyűjteni a hangfelvételeket. A Rádióújságban minden héten előre bekarikáztam, mit kell majd magnóra vennem. Lemezeket is akkoriban kezdtem gyűjteni. Egyszer olvastam, hogy a Magyar Rádió Énekkara felvételt hirdet tenor és basszus szerepkörbe. Azonnal láttam, ez az én utam. Úgyis énekelek az üzemi énekkarban, majd a Rádiókórusban is énekelek, de ott még fizetnek is érte. Nem emlékszem, honnan volt kottám Sarastro E-dúr áriájából, de saját szakállamra megtanultam. A kutya nem hallotta tőlem, de elmentem a felvételire és elénekeltem. Kedvesen mosolyogtak, és azt mondták, majd értesítenek. Amikor kijöttem a meghallgatásról, megszólított egy szimpatikus fiatalember – aki végül a befutó lett a jelentkezők közül –, hogy hol tanulok énekelni. Tetszett neki a hangom, azt mondta, szerinte van benne fantázia. Ha van kedvem, bemutat az énektanárának. Ezzel kezdődött: hetente egyszer eljártam Budapestre énekórára. Automatikusan jött, hogy katonaság helyett felvételizzek inkább a Honvéd Kórusba. Onnan noszogattak, hogy jelentkezzek a Zeneakadémiára. A sok rugdosásnak az lett az eredménye, hogy egyszer csak arra ébredtem: zeneakadémista vagyok. Ez még azokban a békeidőkben volt, amikor az állam bácsi nemcsak kitaníttatta, hanem utána el is helyezte a fiatal művészeket. Tőlem is megkérdezték, hogy diploma után Szegedre vagy Debrecenbe szeretnék menni. Mivel a város és az újdonsült zeneigazgató, Oberfrank Géza személye is vonzott, Szegedet választottam.
– Ki volt a legmeghatározóbb énektanára?
– A Zeneakadémián voltak jó tanárok, de nem biztos, hogy mindig az ország legjobb énektanárai tanítanak ott. Abban az időben is jó néhány akadémista társam máshoz járt ki énekórákra, a Zeneakadémián pedig megkapta a diplomáját. Bennem ez a lehetőség soha föl sem merült, túl hülye, becsületes, vidéki gyerek voltam, jártam ahhoz, aki nem nagyon tudott megtanítani énekelni. Három év után átkértem magam egy másik tanárhoz. Nagyon mélyen a zöld erdőben kóvályogtam ahhoz, hogy ki tudjon vezetni onnan. Hét évet töltöttem el a Zeneakadémián, ahol művésztanári diplomát szereztem, majd az opera szakot is elvégeztem, de nem tudtam igazán énekelni, amikor végeztem. Mellette hosszú ideig jártam az Ars Renata Énekegyüttesbe, amelynek Virágh László, a Magyar Régizenei Társaság elnöke volt a vezetője. Ott a kamarazene éneklésétől a nyelvekig sok kultúra ragadt rám, ott tanultam meg, hogy nemcsak ordítani lehet, hanem énekelni is. Énekelni igazából csak akkor tanultam meg, amikor a Szegedi Nemzeti Színházban egymás után kaptam a drámaibbnál drámaibb szerepeket – Macbeth, Bolygó Hollandi, Hoffmann meséi négyes bariton szerepe, Leonardo a Vérnászból –, amiket nagyon élveztem, ám elég gyorsan tönkrement a hangom. Természetesnek gondoltam, ha az ember elénekel egy nagy szerepet, akkor úgy elfárad, mintha a bányában töltött volna egy műszakot, és másnap úgy ébred, hogy egy kvinttel lejjebb van a hangja. Majd beledöglöttem, és azt hittem, ez a szakma. Másfél évet ki kellett hagynom, mert nem működött tovább, hogy állandóan gégészhez kellett járnom. Szerencsémre épp akkor volt váltás az operatagozat élén, Gregor Jóska jött Oberfrank Géza helyett, aki ugyan kiváló zenész volt és élmény volt vele muzsikálni, csak csupa olyan feladatot adott, ami nem nekem való. Gregor énekes kollégaként odafigyelt rám, értett a hangokhoz, és nekem való feladatokat keresett. Akkoriban Malatestát, Papagenót, a Szerelmi bájitalban Belcore szerepét énekeltem, majd jött az Anyegin, a Figaro házassága Grófja és a többi hasonló szerep, amit nagy élvezettel énekeltem.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.
>> fotó: Kuklis István