Az ember nem változik, talán erre is megtanítanak minket a történelmi darabok. Erről napjaink egyik legkiválóbb drámaírójával, Székely Csabával beszélgettünk annak apropóján, hogy Mária országa című színdarabja nyerte el idén a Kortárs Magyar Dráma-díjat. De szó esett még az alkotás különleges élményéről, a főszereplő nélküli darab létjogosultságáról és arról is, hogy a tökéletességre való törekvés miért veszélyes.
A megüresedett trónért folyó harcokról szól a Mária országa című történelmi játék, amely Nagy Lajos király korába vezet minket vissza. Ahol az uralkodó nem lehet nő, még akkor sem, ha úgy hívják: Mária. Mert mi történik akkor, amikor véget ér a régi rendszer, és van-e helye az újnak ott, ahol a hatalom már mindenbe beágyazódott? Pazar szórakozást ígérő, véresen komoly küzdelmek következnek, ahol az uralkodói szék megszerzésénél semmi sem lehet szentebb.
A Mária országa megírására a szegedi színház kért föl, a rendezéssel pedig Alföldi Róbertet bízták meg, akivel a szintén nagy sikerű, Öröm és boldogság című előadásban már dolgoztatok együtt Budaörsön. A Mária országa ősbemutatója 2022 tavaszán volt, a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában. Ha jól tudom, ritka, hogy maga az intézmény hívja meg a rendezőt és szerzőt egyaránt. Mi ennek az oka? Kockázatosnak tartják kortárs szerzők darabjainak bemutatását?
Igen, pedig nem rizikósabb, mint egy fiatal, frissen kikerült rendezőre bízni a következő előadást. Talán a drámaíró értéke, megbecsülése csökkent. A rendezői színház erősödésével az élő szerző egyfajta szükséges rossz lett.
Azért, mert a rendezők nem szeretik, ha az író beleszól abba, hogyan nyúljanak a darabjához?
Biztos van egy-két szerző, aki foggal-körömmel ragaszkodik minden egyes mondatához, de szerintem a legtöbben jóindulatúan viszonyulnak a próbafolyamathoz. Tudják, hogy ők is alkotó elemei a nagy gépezetnek. Együtt kell működni a többiekkel, mert a cél az, hogy az előadás jól sikerüljön.
Úgy tudom, te kifejezetten élvezed, amikor a színházi próbák során újjászületik a szöveged.
A jó dráma arról ismerhető fel, hogy nem kell nagyon belemászni.
Vannak darabok, amelyekről azt mondják, jó az alapötlet, a gondolat, de a szövegen még dolgozni kell, és az improvizációk alapján átgyúrják. A jó dráma enélkül is megáll a lábán.
Ebben az esetben az író hogyan viszonyul a saját szövegéhez?
A drámaírás nem önálló művészet. Olyan, mint az operatőr munkája a filmművészetben. Amikor épp az utcán sétál, akkor nem annak a filmnek a része, hanem egy alak csupán, egy kamerával. Én is akkor válok a művészet részévé, ha színpadra kerül az, amit írtam. És az már sok ember együttes munkája.
És ez neked így megfelel?
Igen, de azért a plakátokon legfölül az én nevem szerepel. Valójában tetszik, amikor a próbafolyamat során újraszületik a szöveg. Pici dolgokat lehet és kell is módosítani, amiktől jobb lesz a mű, és néha jönnek olyan ötletek az alkotótársak részéről, amelyek nekem nem jutottak volna eszembe.
A rendező meddig mehet el a változtatásokban?
Ez a jóérzésen múlik, meg azon, hogy a rendezői ego mit gondol magáról: ő mennyivel jobb író a szerzőnél. Ez is rendben van addig, amíg megbeszéljük. Az a fontos, hogy az előadás érdekeit szolgálja.
Visszatérve a szegedi felkérésre, eredetileg a szegedi boszorkányperekről szólt az témajavaslat, de téged inkább a Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond uralkodása között eltelt öt év története fogott meg, amiről épp akkoriban olvastál. Azt gondoltad róla, minden benne van, ami megtörténhet egy shakespeare-i királydrámában. Könnyű volt elérni a témaváltoztatást?
A boszorkányperes történetet azért vetettem el, mert Arthur Miller már készített darabot hasonló témában, és nem szerettem volna írni egy rosszabb A salemi boszorkányokat. Azt javasoltam, hogy ha már történelmi darab, akkor lehetne esetleg ez. Szerencsére Barnák Lászlónak (a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója – a szerk.) tetszett az ötlet.
Hogyan választod ki a szereplőidet?
A történelmi eseményeknek mindig van pár olyan résztvevője, akik nem kerülnek be a darabba, de alakítói voltak a történelemnek. Dönteni kell, kiket hagyunk ki, kiket szerepeltetünk, és milyen feladatokat bízunk rájuk. A kiválasztottaknak át kell venniük bizonyos dolgokat azoktól a szereplőktől, akik végül nem kerülnek be a darabba.
Mi a fő szempont?
Minél kevesebb szereplővel, szöveggel és ugrással, történet-csavarással elmesélni a sztorit.
Ettől lesz feszes?
Igen. Ha a szereplő nem mond semmi fontosat, akkor inkább hallgasson. A szerzőnek tudnia kell kussoltatni a szereplőit. Akkor is, ha főszereplő. De mostanában inkább a főszereplő nélküli darab érdekel.
Nem feltétlenül választok ki valakit, hogy ez az ő sztorija. Mindenki egy hálózat része, egy család, egy közösség vagy egy rendszer tagja.
Azért, mert fontosabb a közösség, mint az egyén?
A cselekedeteink nem önmaguktól ilyenek. Azért gondolkodunk valahogy, azért tesszük ezt vagy azt, mert a környezetünk befolyásol minket. Önkényes választás volna kiemelni csak az egyik karaktert, hiszen ha a többiek körülötte nem léteznének, ő sem úgy cselekedne.
A hagyományos történetmesélésben mindig van egy főszereplő, de engem az érdekel, milyen, amikor mindenki fontos.
Az benne a kockázat, hogy a néző így is együtt tud-e menni, képes-e azonosulni valamelyik szereplővel?
Igen, mert mondhatja, hogy unalmas, hisz’ nem tudja, kit kell követni, nem talált egyetlen szimpatikus karaktert sem.
Mindig fontos, hogy legalább egy ilyen legyen?
Nem mindig kell. De gyűlöletből sem szabad fogalmazni, és azt mondani, hogy azért kell megírnom ezt a szereplőt, mert akkora szemétláda volt, hogy ezt most majd elrettentő példaként fogom elétek tárni.
Az túl egydimenziós volna.
Igen, lehetőség szerint minden fontosabb szereplő komplexitását meg kell mutatni. A szemét alaknak is biztosan van jó oldala, például szereti a feleségét. Valami jót mindenkiből meg kell mutatni.
Szeretni is kell a szereplőidet?
Talán annyira, amennyire önmagamat.
Mert ők belőlem születnek.
Egy előadás hatására a néző jobb emberré válhat. Az író, miközben a művén dolgozik, minden szereplőjével azonosul. Ezáltal ő is jobb emberré válhat?
Ezen még nem gondolkodtam, de jó, hogy mondod, mert kapcsolódik ahhoz, amit gondolok!
Minél több embert ismerünk meg, annál jobb emberré válhatunk, pusztán azáltal, hogy rengeteg szemponttal találkozunk.
Amikor volt a migránsválság 2015-ben, elindult ez a fura idegenkedés mindenféle más bőrszínűektől és vallásúaktól, olyanok részéről, akik életükben nem ültek még le beszélgetni egy muszlim emberrel. Pedig ha megismered az ő szempontjait, meglátod, hogyan gondolkodik a világról, ezáltal a te világképed is alakul. Nagyon valószínű, hogy igazad van! Mivel írás közben több ember gondolkodását, motivációit próbálom megérteni, nyitottabbá és jobbá válok én is. Csökkennek bennem az előítéletek.
Ezek szerint vannak benned?
Persze. Volt, hogy csuklóból el tudtam ítélni valakit azért, mert mondjuk kiszolgálja a hatalmat.
És ha megírnád őket, velük is megértőbb lennél? Szoktad ezt a fajta analízist hétköznapi emberek megértéséhez is használni, vagy csakis írás közben alkalmazod?
Ma már sokkal megértőbb vagyok, és nem feltétlenül gondolom azt, hogy hibát követnek el. Egyszerűen csak beszűkültek a lehetőségeik, és boldogulni próbálnak. Hasonlít ez picit a családi, párkapcsolati helyzetekhez: az, hogy ki hogyan viselkedik, miként lép ki, vagy sem egy kapcsolatból, vagy hogy egy megcsalás szemétség-e, az objektíve nehezen megítélhető. Mert ezek a dolgok a boldogságkeresés különböző megnyilvánulásai.
Az írás vezetett rá, hogy mindezt jobban megértsem.
A Mária országából különösen magmaradt bennem az egyik szereplő nagyon vicces karaktere, aki a véleményével mindig ahhoz igyekezett simulni, akivel éppen beszélt. S a darab legvégén, amikor mindenki későbbi sorsa elhangzik, ő volt szinte az egyetlen, aki a legtovább élt, dúskálva gazdagságban, sikerben.
A történelmi darabok egyik tanulsága, hogy az ember nem változik.
Ráadásul a régmúltban játszódó szövegek is ma élő emberekből jönnek létre. Akit a darabból említesz, Bebek Imre, egy nagy alkalmazkodó, akit minden történelmi korban megtalálunk, természetesen napjainkban is.
Bebek Imre volna napjaink túlélője?
Evolúciós szempontból az a mérce, mennyire tudunk idomulni, hiszen ezen múlik a túlélésünk.
Érdekes megtalálni az egyensúlyt az alkalmazkodás és a gerinc között.
Meddig mehetek el, mi az, amit még megtehetek úgy, hogy a gerincem egyenes maradjon.
A teljes interjú a Fidelio oldalán olvasható.
>> Fotó: Gordon Eszter / Fidelio