Keccsölő oligarchák országa

2022. május 06.

Székely Csaba új darabját Alföldi Róbert rendezte Szegeden.

Szomorú és mulatságos egyszerre az 1380-as évek zűrzavaros magyarországi történéseiben felfedezni a mai közéleti párhuzamokat – Székely Csaba zseniális nyelvi leleményességgel megírt történelmi játékából, a Mária országából szórakoztatva elgondolkodtató groteszk bohózatot rendezett Alföldi Róbert Szegeden. Az ősbemutatót péntek este tartották nagy sikerrel a Kisszínházban. Hollósi Zsolt kritikája.

A Nagy Lajos király halála utáni zűrzavaros évek nem tartoznak a szélesebb közönség által is jól ismert történelmi korszakok közé. Többnyire a „három tenger mosta Magyarország határait” tévhit ismétlődő leleplezése kapcsán szoktak disputát folytatni róla a sajtóban. Az irodalomtörténet számontartja Madách Imre fiatalkori drámatorzóját, a Mária királynőt, de az sem tudott gyökeret verni a színpadokon. Érdekesség, hogy ősbemutatóját több mint évszázados csúszással épp Szegeden, a Kisszínházban tartották 1970-ben Gyárfás Miklós átdolgozásában, Lendvay Ferenc rendezésében. A címszerepet Molnár Piroska, Luxemburgi Zsigmondot az azóta ugyancsak a Nemzet Színészévé választott Király Levente alakította. Ironikus tragédia – ezt a műfaji megjelölést kapta a darab, amely jól tükrözte a fiatal Madách dramaturgiai elképzeléseit: „Mi egy ember bukta? Dráma csak. Bár sírunk rajta, mégiscsak mulattat.”

Ez a felfogás Székely Csabától sem állhat távol, legalábbis új darabja, a Mária országa, amit a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írt, erre utal. Az eredeti műfaji megjelölés – történelmi játék – kicsit félrevezető, és a színmű sem fejezi ki a darab karakterét, ha már kategóriákban gondolkodunk, talán pontosabb lenne a történelmi bohózat besorolás. A hazai színházi világba a Bányavidék-trilógiájával berobbant marosvásárhelyi születésű, a kolozsvári bölcsészkaron diplomázott szerző alaposan felkészült az 1380-as évek trónviszályos magyar történelméből, profanizálva és kifordítva ugyan, de minden tény, esemény a helyén van, nemigen lehet tévedésen kapni. Zseniális nyelvi leleménnyel, döccenések nélkül szövi darabjába a Shakespeare-drámák jellegzetes fordulatait éppúgy, mint a krónikák vagy épp mai közéletünk kulcsszavait, és ez az erős intertextualitás további jelentésekkel gazdagítja a történet értelmezését.

A cselekmény Nagy Lajos halála után indul, miközben a Himnusz dallamait halljuk, egy nemzeti lobogóval letakart koporsó áll a hetvenes éveket idéző, búzakalász mintával kipingált szoba közepén.

A retro hangulatot kempigszékek és egy régi televízió erősítik. A ravatal mellett a régens királyné, Kotromanics Erzsébet és lánya, Anjou Mária áll, utóbbi rózsaszín copfos játékbabaként hurcolja magával a kishúgát, Hedviget. A főurak gyűrűjéből Vaskúti Demeter esztergomi érsek szólal meg. A három tenger toposszal méltatja az elhunyt érdemeit, aki „gyermekkori barátait felemelte és vagyonossá tette… akinek uralkodása alatt mindenki elégedett volt… vagy ha nem, hát annak látszott…”. A főpróba előtt megbetegedett Jakab Tamás helyett az érseket beugróként játszó Szegezdi Róbertnek csak néhány mondatot kell mondania, már röhög is a közönség, és felismerés morajlik végig a nézőtéren.

A lecsupaszítottságában is groteszk látványvilágot díszlet- és jelmeztervezőként Kálmán Eszter álmodta furcsaságában is ismerősre. A régi falusi kultúrházak világát idézik a falakat és a padlót is beborító, messziről inkább tyúklábnak ható, fakón aranyló, festőhengeres búzakalász minták. A jelmezek is mókásan abszurdak: mintha susogós, fényes, oldalt csíkos, multikulti tréningruha kollekciót kombinált volna a tervező egy magyaros zsinóros mente-szállítmánnyal.

Alföldi Róbert rendezése felerősíti a szöveg és a cselekmény groteszk jellegét, szórakoztató mai bohózatként is lehet élvezni a játékot, ha néző el tudja engedni a történelmi alakok és tények beazonosítását. Egykori történelemtanárként nekem ez kicsit nehezen ment, főleg, hogy felkészülésképp felfrissítettem az évtizedek alatt igencsak megkopott ismereteimet a trónviszály és az oligarchák harcának éveiről. Érdemes lenne megkérdezni egy olyan nézőt, aki nem olvasott utána a korszaknak, ő hogyan tudta követni és értelmezni a rengeteg szereplővel négy év alatt zajló szövevényes cselekményt. Az is lehet persze, hogy nem kell túlbonyolítani, a trónért zajló küzdelemből, politikai játszmákból, a főurak körmönfont ügyeskedéseiből a korszak alaposabb ismerete nélkül is le lehet vonni a mai tanulságokat. Az akkori problémák ráadásul Székely Csaba olvasatában viccesen rímelnek a maiakra. A gender kérdést kacagtatóan karikírozza a Mária királynő „fiúsítása” körüli kavarodás.

Felsorolhatatlan a rengeteg geg és poén.

Garai nádor „kicsi nyestje”, vagyis Neszta, a felesége – Tánczos Adrienn a szálakat háttérből irányító kötögető cselszövőnek mutatja – a hetvenes évek jellegzetes tévéhíradós szignáljára kapcsolja be a tévét, amikor hazavárja az urát. A velencei és a lengyel követ plüssfigurákat hoz a gyermek Mária királynőnek ajándékba, három főúr egy-egy arany oroszlánfigurát mint hintalovat meglovagolva „vágtat” a színpadra, máskor pedig színes polifoam úszórudakkal hadakoznak az egymásnak támadó összeesküvők. Borovics Tamás Garai Miklós nádor szerepében az ízig-vérig intrikus, a macsó nőfaló és a kíméletlenül számító politikus mintapéldányát játssza el. Kacagtató, amikor nemzeti elkötelezettsége bizonyságaként a Hazám, hazám… áriát énekli a Bánk bánból, és éjt nappallá téve keccsöl, hogy jobb jövőt kovácsoljon a családjának. Hatalomtechnikai tanácsokat is oszt a régens királynénak: „Kétharmados többséggel már vígan lehet kormányozni, tapasztalatbul mondom.”

A teljes kritika a Tiszatáj oldalán olvasható.