Donizetti Stuart Máriáról írt operáján mintha átok ülne. Az ősbemutatón a milánói Scalában két énekesnőnek a zeneszerző kegyeiért folytatott versengése színpadi hajtépésbe torkollt, a nápolyi királyné – Stuart Mária leszármazottja – pedig elájult a kivégzésjelentnél, így a király betiltotta a darabot. Itthon most először mutatták be Szegeden két lenyűgöző énekesnővel, Boross Csillával és Kolonits Klárával. Dinyés Dánielt, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatóját, az előadás karmesterét és Boross Csillát kértük, meséljenek az április 8-án és 10-én hallható előadásról.
Mindig gyanús, ha egy mű 185 évig nem kerül színre Magyarországon. A Maria Stuarda esetében az ősbemutató hányattatott körülményei indokolhatják ezt?
Dinyés Dániel: Szerintem igen. Donizetti mindent elkövetett azért, hogy mindenhol megbukjon ez a darab: túlságosan szabadszájú a szöveg, az opera olyan témát firtat, ami akkoriban komoly politikai érdekeket sértett. Olyan, mintha most a miniszterelnökről és a családjáról írnék egy szabadszájú operát.
De aztán eltelt néhány évtized, és a bélyeg lekerülhetett volna róla.
D. D.: Akkoriban mindig az újdonságot keresték, ezért ha néhány évtizedre félreteszik, az annyit tesz, hogy mindörökre elmúlt. Pár évvel később jött Verdi, miért is vették volna elő Donizetti operáit?! Akadnak ilyen művek a zeneirodalomban, amik mintha elátkozottak lennének.
Most olvasok egy könyvet Offenbach magyarországi recenziójáról, és a legkiválóbb műveket az ő esetében is húsz-harminc évig elkerülték. Ennek azontúl, hogy mondjuk nem tudták kiosztani, számos oka lehetett: a francia vicceket nem tudták jól magyarra fordítani, nem élt meg a történet és így tovább. Furcsa ez a gyanakvás, hogy biztosan azért nem mutatták be, mert rossz. Attól, hogy egyik-másik opera vagy énekes külföldön sikeres, attól még nem biztos, hogy itthon is így lesz, s fordítva. Ez ízlés dolga.
Számotokra most miért érdekes ez az opera?
D. D.: Mert két ilyen énekesnőnk, királynőnk van, mint Boross Csilla és Kolonits Klára (Dinyés Dániel felesége – a szerk.). Nem úgy kerestem operát, hogy mi az, amit még nem mutattak be Magyarországon… Tudtam, hogy Csillával és Klárival is szeretnék dolgozni, mindannyian ismertük ezt a darabot, és elkezdtük nézegetni, hogy jó lehet-e. Hetekkel később derült ki számunkra, hogy magyarországi ősbemutató lesz. A kérdésre visszatérve: a bel canto opera lehet érdekes másért, mint az énekesek miatt?
Boross Csilla: Szerintem nem, a nevében is benne van a „szép éneklés”.
D. D.: Nem ezek lesznek a legnagyobb fordulatok, amiket valaha néző látott a színpadon, a vége sem tartogat meglepetéseket, de a két énekes teljesítménye miatt izgalmas.
Csilla, külföldön sem találkoztál még ezzel a szereppel?
B. Cs.: De, a Metropolitanben, bár ott – a Covid miatt – végül sajnos elmaradtak az előadások. Ez az első Donizetti-opera, amit színpadon fogok énekelni, már csak ezért is nagy élmény. De ami még nagyobb számomra, ha valami újat tanulhatok, valamit, ami hozzátesz a tudásomhoz. Erzsébet szerepe puhítja az éneklésemet, új színeket hoz, ráadásul szinte egyedülálló a felállás, hogy egy operában két erős nő, két szoprán küzd meg egymással. Pályám során főként olyan karaktereket énekelek, ahol én vagyok a darabban az egyetlen szoprán főszereplő, tán a Norma jelent kivételt. Örülnék, ha még többet énekelhetnénk együtt Klárival az előadásban. Kevés közös jelenetünk van, bár az egyik az előadás csúcspontja dramaturgiailag és zeneileg egyaránt.
A bel cantóban egyébként otthonosan mozogsz?
B. Cs.: Talán mondhatom, hogy nem. Bár említettem a Normát, ami számomra fontos szerep, de a repertoárom jelentős részét Verdi-, Puccini- és Wagner-operák teszik ki. Ezért is csodálatosak számomra ezek a hosszú dallamívek, díszítések, amelyekre másutt alig van lehetőségem, talán csak Mozart operáiban.
D. D.: A pályád kezdetén, talán nem színpadon, de sok hasonló dolgot énekeltél.
Nem drámai hősnőként indultál.
B. Cs.: Koloratúrként indultam, kerülgettük egymást Klárival, amikor én voltam koloratúr, akkor ő drámai szoprán, de aztán fordítva, ez utóbbi lett az életünk.
D. D.: Szerencsére.
B. Cs.: A férjem tudna róla mesélni, hogy tőle mennyi hősiességet kíván, hogy egy drámai szopránnal él, ami néha rányomja a bélyegét a hétköznapokra is.
Tehát ez közel áll a személyes karakteredhez?
B. Cs.: Igen, éppen ezért mostanában nagyon vágyom líraibb szerepekre.
D. D.: Amikor felkértem Csillát, fellélegzett: – Végre egy bel canto, akkor nem kell olyan drámainak lennem! Figyelmeztettem, hogy ez tévedés. Amikor az első alkalommal zongorával próbáltunk, Csilla elkezdte puhán, szépen képezni a hangokat. Mondtam: – Gyönyörűen szól, csak neked kellene keményebbnek lenned! Mire ő: – Ne már, akkor megint engem fognak utálni! És hát tényleg ez a dolog lényege.
B. Cs.: Ez egyelőre feloldhatatlan ellentét bennem. Persze a remény hal meg utoljára… Amikor nekiállok gyakorolni, mindig úgy fogok hozzá, ahogyan az első próbán, finoman, puhán, de igyekszem erővel megtölteni. Amikor nemrég a Wesendonck-dalokat énekeltem, egészen új színeket fedeztem fel magamban, új levegőket, indításokat, amiket be tudok építeni Erzsébet szerepébe is. Ez az éneklésemre is komoly hatással lesz. Remélem, hogy a két szegedi előadás után lesz lehetőségünk másutt is bemutatni a darabot, akár szcenírozott produkcióként.
Éppen az említett okok miatt egyértelmű volt, hogy ez koncertszerű előadásban is tökéletesen érvényesül?
D. D.: Koncertszerűen bel canto operákat érdemes bemutatni, mert a zeneszerző a dráma, a szépség, az igazság elmondását mind az énekszólamra bízta. Ha egy énekesnő ezt plasztikusan elmondja, akkor megtörténik minden, amiért az ember elmegy egy bel canto operát megnézni. Kevés teret ad a rendezőknek, éppen ezért nem is nagyon szeretik, mert valójában az énekesen múlik minden – teljesen mindegy, hogy egy helyben állva vagy biciklizve adja elő. Ha nem értem az olasz szöveget, akkor is pontosan érezni fogom a szándékokat, mert a zene annyira kifejező.
B. Cs.: Nem szoktam olyan szerepet vállalni, melyben nem találok valamilyen lelki motívumot, amivel azonosulni tudok vagy amiért meg tudok bocsátani a karakternek.
D. D.: Beszéltünk is erről a próbán, hogy azért kell az első áriát nagyon szépen, „rossinisen” elénekelni, mert muszáj megértenünk Erzsébet belső mozgatórugóit, hogy ő valójában egy halálosan szerelmes kislány.
A teljes interjú a Kultúra.hu oldalán olvasható.
>> Fotó: Kultúra.hu/Beliczay László