Az évad egyik operaszenzációjának ígérkezett, hogy Szegeden koncertszerű előadásban felcsendült Donizetti Stuart Mária című, Magyarországon ritkán hallható darabja. Az április 10-i előadáson jártunk.
A magyar kulturális élet közismerten centralizált, melynek újabb szembetűnő példáját az utóbbi hónapokban a vidéki operajátszó helyek és a Magyar Állami Operaház között fellángolt konfliktus szolgáltatta. Azzal nem lehet vitatkozni, hogy az opera drága műfaj, egy kisebb költségvetésű intézmény nehezen tud kigazdálkodni egy új bemutatót, ilyen szempontból érthető a Budapest-központúság. Másfelől nagy öröm, amikor egy vidéki színház képes olyan különlegességgel előállni, ami a műfaj fővárosi kedvelőit is magához vonzza, legalább egy este erejéig.
Emlékeim szerint a legutóbbi ilyen eset Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájának magyarországi bemutatója volt, az azóta sajnálatos módon jobblétre szenderült Bartók+ fesztiválon, mely a zenebarátokat és a szakmát egyaránt Miskolcra csábította. Csupa Budapestről ismerős arc foglalt helyet a Szegedi Nemzeti Színház nézőterén is, amikor április 10-én sor került Donizetti Stuart Máriájának második koncertszerű előadására, a nagy érdeklődésben pedig a darab különlegessége mellett az ígéretes szereposztás is közrejátszott.
A bel canto darabokat általában egy-egy kiváló énekes miatt veszik elő az operaházak, így a közvetítéseken keresztül vagy akár a környező országok előadásait megtekintve a hazai közönség is megismerkedhetett az alaprepertoárhoz tartozó darabok mellett több, egészen virtuóz éneklésre lehetőséget adó művel.
Idehaza inkább csak koncertszerűen, kivételes alkalmakon hangzik el egy-egy kevésbé ismert Rossini-, Donizetti-, Bellini-mű, amiben annak is szerepe van, hogy ezek a mai szemmel hosszúnak tűnő darabok sokszor nem a legszínpadképesebb dramaturgiával rendelkeznek. Ugyanakkor akadnak köztük olyan, igen jó operák is, amelyek érdemesek lehetnek a megismerésre. Így a Szegeden játszott Stuart Mária is, melyet a magyar közönség leginkább a Metropolitan Opera közvetítéséből ismerhet, ebben Joyce DiDonato, Elza van den Heever és Matthew Polenzani énekelte a főszerepeket. Jó érzés volt élőben is megismerkedni a művel, még ha nem is azt akarom ezzel sugallni, hogy a hazai operajátszásnak az eddig is bőségesen színre vitt olasz dalműveket kellene mindenáron előtérbe helyeznie.
A Stuart Mária a klasszikus konfliktusos dráma alaphelyzetére épít, két erős szereplő áll szemben egymással. I. Erzsébet angol és Mária skót királynő között politikai és magánéleti ellentét is feszül.
A további karakterek mind a két rendkívüli nő viszonyrendszerében helyezkednek el, de igazán jelentős funkciójuk nincs a dráma lefolyásában. Legyen szó az intrikus Cecilről, a „bölcs öreg” karaktert képviselő Talbotról vagy akár a szerelmi konfliktus tárgyául szolgáló Leicesterről, a férfi szereplők mind inkább csak a hátteret szolgáltatják az eseményekhez, amelyek teljes egészében a főhősnők irányítása alatt állnak. Donizetti igen részletes jellemrajzot közöl a két királynőről, még ha a darab terjedelme miatt egy húzott változatból szükségképpen kimaradnak bizonyos árnyalatokat megvilágító részletek, ahogy itt is történt.
Mindezeknek köszönhetően a darab hálás alapanyagként szolgálhat, ha két elég erős és persze megfelelő hangi képességek birtokában lévő énekesnő áll rendelkezésre. A Szegedi Nemzeti Színház ugyan koncertszerű előadásban játszotta az operát, ám ez sem állt a dráma kibontakozásának útjában, a feszültség egyes pontokon szinte tapintható volt. A címszerepet Kolonits Klára énekelte, aki alighanem napjaink legkiválóbb bel canto-énekese, még ha a hazai operajátszás sajátosságaiból fakadóan nem is mondhatjuk egyértelműen azt, hogy erre a repertoárra specializálódott. Ugyanakkor szopránjának sokoldalúsága miatt természetes, hogy a bel canto operák különleges jelentőséget nyertek művészetében, a hang telt és gazdag, minden regiszterben kiegyenlített, mégis elképesztően hajlékony, az énekesnő rendkívüli koloratúrkészségén a legvirtuózabb szólam sem fog ki.
Máriája valóban királynői jelenség, amihez a hangminőség mellett természetesen a színpadi megjelenés, a kisugárzás és a lélektani rezdüléseket érzékenyen közvetítő produkció is hozzájárult.
Ellenlábasa, Erzsébet szerepében Boross Csilla hasonlóan karizmatikus alakítást nyújtott. Bár az énekesnőtől inkább drámaibb hangot igénylő alakításokat hallhattunk eddig, így is élményt nyújtóan szólaltatta meg a Donizetti-szólamot. Emellett ő is rendelkezik azzal a kiállással, ami egy királynőnek szükséges, erős, határozott, önérzetes nőt formált meg. A Leicestert éneklő Tötös Rolandot nem ismertem korábban, mivel jobbára vidéken szokott fellépni, ám nagyon kellemes meglepetést okozott hősi színezetet is mutató, fényes hangjával, mely ugyanakkor sosem vált keménnyé.
Bár szólamformálása nem volt makulátlan, produkciója megfelelt a darab és a partnerek támasztotta kívánalmaknak. Cseh Antal most is megbízható, korrekt középszereplőnek bizonyult, annak a típusú művésznek, aki nélkül nem áll meg a lábán az operajátszás. Talbot szerepében is néhány érzelmi árnyalattal gazdagította az előadást. Szélpál Szilveszter hangja kissé merev, ám az este folyamán semmi olyat nem kellett énekelnie, amiben ez különösebb problémát okozott volna. Máthé Beáta még kis szerepben, Anna komornájaként is megmutatta, milyen érzékeny és kidolgozott alakításra képes.
A teljes cikk a FIDELIO oldalán olvasható.