„Magyarország egy vágóhíd, csak sokkal több benne a marha”

2022. május 10.

Alföldi Róbert kezében fergeteges komédiává válik a sötét középkor, meg a mai magyar valóság is: az egyik legjobb magyar drámaíró új bemutatója a 14. századi Magyarországon játszódik, de korántsem az Anjou-k lesznek azok a politikusok, akik eszünkbe jutnak róla.

Punk Bán – ez is lehetne a címe a többek közt a Bányavidék-trilógiáról ismert Székely Csaba új, történelmi drámájának, az Adidas-susogósba bújtatott magyar fejedelmek és királyok popoperájának, a 14. századi Magyarország rizspor helyett vérrel megfestett, heavy metal nagyáriájának, a Mária országának. Mintha Székely Csaba lefordította volna Shakespeare egyik királydrámáját, de nem nyelvi értelemben: kitörte az aranyfüsttől csillogó angol trón egyik lábát, és a billegő széket letette a magyar ugar sarába. Ha Shakespeare-nél zengő jambusokból áll össze a költészet, akkor Székelynél fokhagymaízű káromkodásokból és disznóbélbe töltött profanitásból.

A magyar néplélek minden tekintetben Székelyföldről indult bárdja, Székely Csaba (a marosvásárhelyi drámaíró első három, mesteri színdarabja székelyekről szólt) a magyar történelem egy rövid, de talán jellemző szakaszát írta meg. Nagy Lajos király halott, és hát szegénynek nem sikerült fiú örököst produkálnia, márpedig csak kellene egy király az ország élére. Lajos ugyan fiúsította lányát, Máriát – ezzel is bizonyítva, hogy a kiskorúak nemének megváltoztatása tényleg ősi magyar szokás, csak 750 évet kellett várni, hogy valaki megindítsa ellene a küzdelmet –, de az ország főnemesei még sincsenek kibékülve azzal, hogy egy nő üljön a trónra, azaz hogy egy nő parancsoljon nekik.

Úgyhogy beindul a trónok harca: megannyi lehetséges királyjelöltről kell eldönteni, hogy kinek milyen érdeke fűződik a megkoronázásához, amivel csak az a baj, hogy minden három érdekre jut négy ellenérdek, az ilyesmit pedig fondorlatos intrikákkal, kígyónyelvű lobbitevékenységgel és ha minden kötél szakad, karddal szokás elintézni – ahogy arra a Nápolyból behívni készült királyjelölt anyja is rámutat: „Magyarország egy vágóhíd, csak sokkal több benne a marha”. Ami az országnak talán nem olyan jó, de a színháznak igen, pláne, ha az illető intrikálás, lobbizás és kaszabolás épp Alföldi Róbert rendezői kezeibe kerül. Mint történt az most a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol Barnák László igazgató nem először mutatja meg, milyen serényen – sok budapesti kollégájánál is serényebben – kíván részt venni a magyar színházszakma folyamatainak minél inkább előremutató alakításában, például az egyik legjelentősebb kortárs magyar szerző nagyszabású új drámájának ősbemutatójával és az egyik legjelentősebb magyar rendező meghívásával.

Nemrég egy végzős középiskolás osztály egy pornóoldalról mintázott érettségi tablót készíttetett, kihasználva, hogy a tanáraik nem ismerték fel a dizájnt (vagy nem merték bevallani, hogy felismerik): na ez fele annyira sem volt vagány, mint amilyen vagány Székely Csaba tablója, ráadásul ez még mozog is, és háromdimenziós, a szó minden értelmében. Mert hangozzon bármilyen elcsépelten azt mondani egy drámára, hogy történelmi tabló, ha valami, hát ez aztán tényleg az. Székely arra használja az interregnum zűrzavarát, hogy felrajzolja a mindenkori politikusok lehetőleg minden típusát. Mindenkori, mert bár ezeknél kard van, nem pedig gránitszilárdságú tablet, a gondolkodásmód változatlanabbnak tűnik, mint a fegyverzet.

Ami itt valóban gránitszilárdságú, az az önérdek egyeduralma: nemigen találni senkit, akinek az ország sorsa lenne a legfontosabb, és nem a saját túlélése, meggazdagodása és hatalmának megtartása – csak hogy tovább soroljuk a ma is ismerős elemeket. Székelynél ott van a panteon összes figurája: a peremvidéken kiskirálykodó, vastag aranynyakláncos, szotyizó nemes; a simulékony modorú bán, aki semmire sem vigyáz gondosabban, mint hogy nehogy véletlenül saját véleménye legyen, hiszen a legbiztosabb mindig az aktuális fuvallatokat követni; az ezernyi szálat a háttérből mozgató manipulátor, aki ha kell, a tűzbe tenné a célért valaki más kezét; meg az az egy, mégis csak fiktívnek, egyenesen mesebelinek tűnő figura, akiből senki nem nézné ki, aztán a végén mégis jó király lesz.

Hogy ne az 1300-as évek járjanak a fejünkben az előadás közben, arról nemcsak Székely Csaba nagyon mai szövege gondoskodik, de Kálmán Eszter jelmezei is, amelyek biztosan ott vannak az egész évad, sőt az elmúlt néhány évad legjobbjai között: Kálmán mackónadrágokra és melegítőfelsőkre ültette át az ezeréves főnemesi viselet jellemző attribútumait, legyen szó bocskairól, attiláról, mentéről vagy palástról (ráadásul slusszpoénként egyiküknek legyártotta a kicsinyített mását is egy plüssbaba formájában, annak a húgnak úgyse volt beszélő szerepe a drámában, így viszont emlékezetesebb, mintha bármilyen frappáns sorai is lennének).

Persze Székely Csaba színdarabjában messze nem a nyelv maisága a legmaradandóbb, hanem a humor, bár a szerző speciel örömmel játszik a maisággal is, mármint az emelkedett és a profán vegyítésével. Valójában ez a legfőbb különbség Shakespeare és az ő megközelítési módja között: míg a nagynevű angol kollégánál mindig van egy-két, a földközeliséget és a humort behozó szereplő, mint mondjuk a kocsmavirág Falstaff, addig Székelynél lényegében minden szereplő ilyen.

Talán nem is pontos, hogy Székely a maga módjára fordította le Shakespeare-t: inkább megírta azt a királydrámát, amit Falstaff vetett volna papírra, ha ugyan tud írni.

Ami nem is csak azért jó, mert a legtöbb ember szeret nevetni, hanem mert örök igazság, hogy a komolyabb tartalom is akkor megy át igazán, ha humorba öltöztetik, lásd Pintér Béla teljes életművét.

Ugyanakkor épp ez a Mária országa egyetlen kevésbé erős jellemzője: a mögöttes, mélyebb tartalom, amit humorba kellene csomagolni. Székely első három drámája, a Bányavirág, a Bányavakság és a Bányavíz nagyon súlyos és mélyen átélhető emberi drámákat álcázott hihetetlenül vicces vígjátéknak, és a Mária országához nagyon sok mindenben hasonlító, a nagy erdélyi fejedelemről és Románia egyesítéséről szóló Vitéz Mihály is adott jó pár olyan nehezen felejthető jelenetet, mint például amikor a győztesek a történelmet írják, mármint szó szerint; az adott jelenetben egy jakuzziban a saját szájuk íze szerint formálják át a történelemkönyveket, hiszen megtehetik. Ez a mélyebb réteg ugyanakkor hiányzik a Mária országából; ez nem hiba, nem sikerületlenség, inkább a másféle igényből táplálkozik. Mert ez a darab tényleg elsősorban tabló: megmutat rengetegféle politikustípust, és ezt szellemesen, találóan, jó ötletekkel és okosan teszi, ugyanakkor nem állít vele többet annál, hogy a politikusok mindig is ilyenek voltak, ilyenek lesznek, és igen, most is ilyenek. És bár természetesen vannak a történetben egyéni sorsok is, szeretői viszonyok, erkölcsi dilemmák és privát veszteségek, ezek korántsem annyira kidolgozottak, mint a jellemek karikaturisztikussága.

Alföldi Róbert rendezőként tökéletesen megtalálja, hogyan lehet ezeket a karikatúrákat a legpontosabban színpadra vinni. Játék hintalovaknak tűnő, kis arany oroszlánokon lovagoltatja a kard helyett csiricsáré szivacsrudakkal hadakozó nemeseit, és minden más módon is aláhúzza mindazt, ami a szövegben is vicces: eltúlzottabb – de mindig a jóízlés határain belül maradó – gesztusokkal és hangsúlyozással mondatja a szöveget a színészekkel, és amúgy is mindent megtesz, hogy lehozza a földre a történelemkönyvek lapjairól a szereplőket, remekül kiemelve ezzel Székely Csaba vélelmezhető szándékait is. A szereplők hol tévét néznek – mit ad isten, épp propaganda megy benne –, hol meg cipelik haza a boltból a bevásárlást szatyorban, és soha semmit nem a politika emelkedett indokaiból – mint például hazafiasság – tesznek, hanem sértettségből, nemi gerjedelemből, önzésből vagy sima kapzsiságból. Mindezt Alföldi azzal is megspékeli, hogy megteszi fő díszletelemnek Lajos király szoba közepén felejtett koporsóját, amit néha félrelöknek, néha meg egyenesen közösülnek rajta – ennyit az ősök tiszteletéről.

De ami talán mindennél fontosabb, noha láthatatlanabb is, az az, hogy Alföldi mesterien találja meg a megfelelő ritmust ahhoz, hogy minden poén hasson, minden belépő emlékezetes legyen, minden kikacsintás észrevehetővé váljon, vagy rövidebben mondva: hogy az előadás annyira jól működjön, mint amennyire jól működik, és amekkora közönségsiker jósolható neki. Bár pont a legfeltűnőbb kikacsintás az, ami a legproblémásabb is: egy ponton az egyik szereplő zsebéből kigurul egy narancs, ami annyira konkrét és sokatmondó utalás, hogy ennél sokkal pontosabban meg kellene indokolni, miért ott és miért pont akkor történik meg, de erre nem kerül sor.

Ugyanakkor az sem utolsó teljesítmény Alfölditől, hogy ebben a huszonvalahány, csaknem ugyanolyan fontos szerepet, közte legalább tíz főszereplőt felvonultató darabban képes úgy vezetni a színészeket, hogy tényleg szinte egyenrangúnak tűnjön benne minden alakítás. Borovics Tamás például úgy játssza Garai Miklós nádort, a nagy manipulátort és merénylettervezőt, mintha minimum egy susinacis Kossuth Lajos lenne, a naci minden röhejességével és Kossuth minden tekintélyével: róla elhinnénk, hogy egy kezén megtartja Magyarországot, miközben arra is van gondja, hogy a másikkal torkon ragadja az aktuális trónbitorlót, és képes száműzöttként úgy ülni az amúgy egybenyitott, nagy teret alkotó színpadon, mintha alig férne el benne, és a vállával feszítené szét a falakat. Botos Éva pedig azt játssza el a volt király özvegyen maradt feleségeként, hogy benne is ott lenne egy hasonló kossuthi kaliber, csak a férfivilág nem engedi ki apró női testéből, de látszik rajta, hogy ha kitörhetne, az olyan lenne, mint a sárkánytűz.

A teljes kritika a HVG oldalán olvasható.