Ősbemutatóra készül a Szegedi Nemzeti Színház társulata: Alföldi Róbert rendezésében április 29-én tartják Székely Csaba Mária országa című új darabjának premierjét a Kisszínházban. A bohózatba hajló játék a történelmi tényekre ügyelve a Nagy Lajos király halála utáni Magyarország zűrzavaros, ma is ismerősnek tűnő viszonyaiba enged bepillantást. Hollósi Zsolt interjúja.
– Székely Csaba új darabjáról többféle műfaji megjelölést is lehetett olvasni: történelmi játék, színmű. Nem groteszk történelmi bohózatnak lenne érdemes nevezni inkább?
– Valóban bohózat, talán csak attól más, mint egy klasszikus bohózat, hogy teljesen történelmi tényeken alapul. Elgondolkodtató, hogy nemcsak a manapság történő dolgok hatnak néha bohózatnak, hanem már Nagy Lajos halála után, azaz az 1380-as években is hasonló volt a helyzet Magyarországon. Székely Csaba nagyon alapos, komoly kutatómunkát végezett annak érdekében, hogy történelmi szempontból halálpontos tudjon lenni. Igazából nincs is a darabban semmilyen kitalált történet, amitől még tragikusabbnak gondolom az egészet. Meghal egy nagy király, de nincs fiú örököse, csak lányai vannak, és velük próbálnak valamit kezdeni. Arról szól a darab, hogy ebben a bizonytalan helyzetben ki ragadja magához a hatalmat. Teljes zűrzavar.
– Rafinált darab, még napjaink gender problematikája is megjelenik benne. Idősebb lányát, Máriát „fiúsította” halála előtt Nagy Lajos, azaz nem királynőnek, hanem királynak nevezik. „De hogy vegyen el Luxemburgi Zsigmond egy fiút?” – hangzik el a kérdés.
– Ez valós probléma volt. Nagy Lajos özvegye, Kotromanics Erzsébet, a régens királyné és a lánya, Mária tényleg szerették volna megtartani a magyar trónt. Iszonyatos munkájuk volt benne.
– A Mária országa szinte polgárháborús időszakban játszódik, utalt rá az olvasópróbán, hogy az eredménytől függően akár egészen más lehet a jelentése a darabnak az április 3-i választások után.
– Közben rájöttem, hogy ennek igazából nincs jelentősége, mert az alapképlet ugyanaz. Biztosan nagyon sokan örülnek a választás eredményének, nem titok: én nem tartozom közéjük. Ugyanakkor nagy élmény most ezzel a témával ilyen felszabadítóan pofátlanul foglalkozni. Viccesen, röhögve, abszurdan, a legbátrabb poénokat is használva. Az elmúlt hónapokban nagyon bepörögtünk, sokan azt szerettük volna, ha kormányváltás történik. Ez az előadás nagy segítség abban, hogy ezt a problémát le tudjam tenni, ki tudjak belőle lépni, ne foglalkozzak tovább vele. Székely Csaba darabja alapvetően arról szól, hogy mindenki magának akarja a hatalmat. Mindenki mindenkit ki akar nyírni. Ebben több mint hat évszázad alatt sem sokat változott az ország. Érdekesnek találom, hogy az akkori történelmi gócpontnak mi lett a megoldása. Végül egy olyan emberhez került a hatalom – Luxemburgi Zsigmondhoz –, akit mindenki hülyének nézett. Ő persze kiröhögött mindenkit, mert sokkal fontosabbnak tartotta az életet, az élvezeteket, mint a hatalmi játszmákat. Sokat gondolkodtam azon is, hogy miközben Luxemburgi Zsigmond ötven évig uralkodott, és igazán hatékony, sikeres, nagy királlyá vált, aki alatt fejlődött az ország, tényező volt Európában, mégsem alakult ki olyan hatalmas kultusza, mint például előtte Nagy Lajosnak vagy később Mátyás királynak.
– Annak a nézőnek, aki nem foglalkozik túl gyakran a magyar történelemmel, és esetleg megkoptak már az ismeretei erről az egyébként sem reflektorfényben lévő korszakról, érdemes felfrissítenie az ismereteit ahhoz, hogy megértse az előadást?
– Szerintem a Mária országa úgy van megírva, hogy nem kell. Székely Csaba érthetően, jól elmond egy történetet, ami majdnem mindegy, hogy az 1380-as vagy az 1800 években játszódik. Nem a konkrét szereplők az érdekesek, hanem a mechanizmus, és az, hogy ez hogyan működik, mit csinál az emberekkel.
– Abszurditását tekintve kicsit hasonlít az előadás a Monty Python-produkciókra?
– Nem szeretem a Monty Pythont. Talán az a legfőbb különbség a Monty Python és a Mária országa között, hogy ez hiteles történelmi tényekre épül. Azt szoktam mondani a színészeknek: ugyanúgy kell játszani, mintha realista darabot játszanánk, csak sűríteni, fokozni és nagyítani kell a dolgokat.
– Székely Csaba nyelvi bravúrok sorozatával él, úgy idézi meg a Mária országában napjainkat, hogy a mai utalások sem lógnak ki a történelmi játékból.
– Miközben a mai magyar közéletről szól, a szerző ezt hihetetlen eleganciával, kreativitással teszi. Reményeim szerint felszabadító erejű előadás lesz, ami azt is megmutatja, hogyan is láthatnánk a közéletünket. Különösen, ha nem határozná meg ennyire az életünket.
– Az évad egyik nagy sikere volt Szegeden Martin McDonagh fekete komédiája, a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog, aminek az abszurditását nem mindenki értette. Miután látták az előadást, többen megkérdezték tőlem is: „Tényleg egy afrikai törpe lány írta Andersen meséit?”
– A gyarmattartás, a gyarmati világ a mi kultúránkban nincs benne, ezért McDonagh darabja az egész magyar színházi életben egy kuriózum. Olyan figurákról szól, akikhez nincs határozott viszonya a magyar nézőnek. Gyarmattartók nem voltunk még. Különben nagyon szerettem játszani Andersen és Dickens közös jelenetét nagyszerű szegedi kollégámmal, Jakab Tamással.
– Idén már színészként, rendezőként sincs feladata a Dóm téren. Mire készül a nyáron?
– Dél-Koreában, Tegu városában van egy nagyszabású musicalfesztivál, amelyre nyitó előadásként meghívták a Pozsonyban rendezett Turandot-produkciómat. Csak a mese a közös, a musicalnek semmi köze Puccini operájához. Csodálatos multikulti előadás lesz: kortárs koreai musical egy magyar rendezőtől szlovák nyelven Dél-Koreában. Nagyon sok Network-előadásom is lesz a nyáron a Centrál Színházban. Rengeteget játszottam ebben az évadban is, kicsit elfáradtam. Szeretnék majd a nyáron elutazni pihenni. Valami olyan helyre gondoltam, ahol kevés honfitársammal találkozhatok, és ahol nincs semmi, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mit nem néztem meg a múzeumban, ha két hétig csak fekszem a vízparton és olvasok.
– A már több nemzetközi fesztiválon is sikerrel szerepelt Imposztor című kisfilmért újabb díjat kaptak Mácsai Pállal: az amerikai Actors Awards márciusi zsűrije a legjobb színészpárosnak járó díjat ítélte oda érte. Számított ilyen komoly visszhangra?
– Nekem is meglepetés, hogy milyen nagy siker az Imposztor, mennyire szeretik a világban mindenhol. A kisfilmet rendező Pinczés Dávid elmondta, hogy már egy csomó fesztiválra meghívtak vele bennünket.
– Keveset filmezett, pedig már a nyolcvanas években drámai tagozatos szentesi gimnazistaként szerepelt a Szegeden forgatott Szerelem első vérigben.
– Tizenhét évesen!
– Miért nem lett a jó kezdésből filmes karrier?
– Magyarországon furcsán különvált a filmes és a színházi világ.
– De nem mondana nemet, ha valaki váratlanul főszerepet ajánlana egy filmben?
– Persze, hogy nem mondanék nemet, de ilyesmi több szempontból is elképzelhetetlen. Annyira be vagyok rakva valahova, hogy nem gondolom, ha rám építenének egy filmet, akkor az pénzt kapna. Legyünk realisták! Furcsán átalakul a szakmai életem. Sokat játszom, például áprilisban szinte minden este és nagyon jókat, de rendezőként már sokkal kevesebb a lehetőségem.
– A Budaörsi Latinovits Színházban szegedi szerző, Varsányi Anna Az eprésző kislány című darabját rendezi legközelebb. Miért ezt választotta?
– Varsányi Annának fantasztikus íráskészsége és nagyszerű humora van. Nagyon szeretem, amikor valaki valós, pici szituációkon keresztül tud beszélni a világról. Azt kértem, hogy az időközben kitört ukrajnai háború miatt picit dolgozza át a korábban írt darabját, mert egy ennyire jelen idejű történetből lehetetlenség kihagyni mindazt, ami most történik velünk. Rögtön értette, hogy mit szeretnék. Azt hiszem, minden színház örül, ha van egy ilyen házi szerzője, akire hosszú távon is építhet.
– Donáth Anna nem sokkal a választás után megosztotta a Facebookon, hogy már öt meleg barátja költözött el Magyarországról április 3-a óta. A kommentekben megdöbbentően durva hozzászólásokat lehetett olvasni, például: „Tisztul a nemzet.”
– Mindennel így van ez, ami nem a fősodor. A választás előtt készített videóimra százezer kommentet kaptam. Fogok még csinálni belőle valamit, ami megmutatja, hova sikerült eljutnunk. Sok kollégám figyelmeztetett, hogy minek pofázom, nem kellene. Erre azt mondom: amit lehetett, én megtettem, nem rajtam múlott. Nem tudom, hogy a hétköznapokban, a való életben is ugyanez az intolerancia, elképesztő sötétség és félrevezetettség uralkodik-e, mint a facebookos kommentekben. Szerintem a való életben sokkal kevésbé működik így, mint a sokkal provokatívabb online világban.
A teljes interjú a Tiszatáj oldalán olvasható.