Sándor János - társulatunk örökös tagja, kétszeres Jászai-díjas, Érdemes művész - dolgozott rendezőként legtöbbször barátjával, Király Leventével.
„A színész olyan tündér, kinek feje az égig ér, de uszályát a sárban húzkodja, és mindent magán visel, ami e kettő között elfér" - írta Jászai Mari. Király Levente a Szegedi Nemzeti Színház és a Nemzet Színésze hat és fél évtizedig viselte ezt az átkozott-áldott uszályt, művészete édes terhét. Nincs olyan színházba járó ember Szegeden, aki ne látta volna valamilyen darabban: drámában, vígjátékban, operettben vagy musicalben.
Ha Shakespeare hősének, a méla Jaquesnak „színház az egész világ", Leventének egész világa volt a színház. Olyan világ, ahol Ő méri ki az időt, Ő fakaszt könnyet és Ő támaszt nevetést, olyan világ, melyben Ő a szív és a szellem korlátlan ura, mert igaz színész, a nagy komédiások méltó utóda
Zavarban érzi magát az, aki igazi arcát keresi. Ki volt Ő valójában? Mercutio, az álmok lovagja, vagy a léha, szoknyabolond Bóni gróf? Az irigylésre méltó, bölcs, ironikus Svejk, vagy a szánni való Firsz a Cseresznyéskertből? Falstaff, az élet császára vagy a mindenki rongya Tevje, a családjáért reszkető tejesember? A büszke, féltékeny, sebzett, öregedő Kean a színész, vagy az álmaiba belehaló Ügynök? A gondolathabzsoló Galilei, vagy az önmaga túléléséért küzdő Lear? Egyik sem és mindegyik, mert a színész kiváltsága, hogy ezer életet él, ám ehhez ezerszer kell meghalnia is.
Sok színész, akárcsak valami ruhadarabot magára húzza a szerepet, mely alól, mint szűk kabátból gazdája, itt is, ott is kilóg. Levente nem ilyen színész volt. Ő belebújt a szerepbe, s eltűnt benne. Ő lett AZ! Ám ez ideget gyilkoló pokoljárás, gyötrelmes szellemi és fizikai munka. Ő nem a szerepet szabta magára, hanam a nehezebb utat választva, magát szabta a szerephez. Minden alakításában megsemmisítette önmagát, elemeire bontotta mozdulatait, hangokra hanghordozását, alapreflexre vegetatív idegrendszerét. S ha már végképp feloldódott a szerepben, más ívet adott mozdulatainak, új lelket hangjának, különös reflexeket létezésének, és így megszületett a szerep kívánta új ember, amely már nem Ő, ám nélküle a semmibe hullna.
Több mint hat évtizeden át cserélt arcot, karaktert estéről estére. Sohasem tévedett, mert mindig a színpadi alak jelleméből és nem külső tulajdonságaiból indult el. Szüntelenül a „miért" izgatta. Miért erre gondol, miért így cselekszik ez az ember. Őt mindig az ember érdekelte, nem a szerep érdekelte és nem a figura, és ez sikeres pályafutásának a legnagyobb titka.
Magánéletében és szakmai pályafutásában is a hűség jellemezte, 1959-ben a Főiskoláról egyenesen Szegedre jött, s azóta megszakítás nélkül a színház tagja volt. Erény ez, vagy megbocsáthatatlan vétek? Maga mesélte:
„Amikor Lendvay Ferenc Szegedre jött igazgatónak, rám reccsent: Édes barátom, Te miért vagy itt ilyen sokáig? Egy színésznek nem lehet öt évnél tovább egy helyen lenni! Majdhogy nem kirúgott. És ha elmegyek, talán más leszek? Megváltozom? Nem hiszek ebben!"
Jól tette, hogy nem hitt benne! Szegeden is képes volt mindig újjászületni.
Prózistának jött a Tisza partjára, de amikor megtudták, hogy jól énekel, az egyik zenés szerepet kapta a másik után. Első néhány évére a táncoskomikusi szerepkör nyomta rá a bélyegét. Csakhogy Ő sose játszott úgy, ahogy a táncoskomikusok szoktak. Ebben is mást adott, mint amit a szerepköre szerint elvártak tőle. Igazi táncos siheder volt, vidámságtól, erőtől, szerelemtől szétrobbanó kölyökember, ki ha csetlik-botlik is, mindig az élet szépségét hirdeti. És ami a legfontosabb, viccei, poénjai elsődlegesen a játszott figura jelleméből fakadtak és másodlagosan eredtek a helyzetek komikumából. Még nem volt 30 éves, amikor elérte az első nagy kihívás Az Irma, te édes Oscar-Nestor kettős szerepe. Egy darabon belül két jellem, két életkor, két életsors. Egymással küzd szerelem és gyűlölet, bizalom és féltékenység, gyengédség és szilajság - az emberi lélek Janus arca. Kemény próbatétel. Megragadó alakítás lett belőle.
Ahogy az évek teltek, a táncos siheder az embert próbáló szerepek tisztítótüzében jellemszínésszé nemesedett. Minden alakításához talált egy olyan archimedesi pontot, amelyről képes volt megnyitni a lélek bezárt ajtaját, így adott szerepeinek egyedi, egymással össze nem téveszthető karaktert. Levente tudta a „szakmát”, ismerte a gesztusok nyelvét, a szó hatalmát, a színpadi csend beszédességét, az emberi tekintet bűvös erejét, a ritmus szívdobogtató hatását.
Levente egy ritka etikai kincs: a színpadi alázat birtokosa volt. „Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi tett előfeltétele” - írta Pilinszky János. A színpadi alázat nem megalkuvás, nem önbecsmérlés, hanem a cselekvés alapelve. Erény, amely a másik ember szeretetéből táplálkozik. Az emberszeretetnek az a legmagasabb foka, amely már maga az önzetlenség. Ez a színházainkban oly ritka, önzetlen színpadi alázat tette Leventét közösségi emberré, színházformálóvá. Sohasem játszotta el a fellegekben járó művészt. Mindig közösségben és közösségért élt és alkotott. Tudta, hogy művésznek a színpadon, embernek az életben kell lenni. Mert mint Saint Exupery írta: „Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, amit elhelyez a világot építi tovább.”
„Öten vagyunk testvérek - mondta egy riportban. - Szegény apámnak az volt a vágya, hogy valamelyikünk régész legyen, aki majd a föld titkait feltárja. Én voltam az utolsó reménysége. S én színész lettem. Belebetegedett.” Most, amikor a Thulén túli réten találkoztál Édesapáddal, büszkén állhattál elébe. Nem kellett csalódnia legkisebb fiában, kinek az élete szakadatlan a titkok keresése volt. Csakhogy Ő nem a föld, hanem az emberi lélek titkait kutatta, a szeretet, az emberség, a tisztesség megkövült törmelékeit tárta fel, hogy leporolva róluk a történelem mocskát, régi helyére állítsa vissza az emberiség örök emlékeit.
És még valamit el kell mondanom, Levente! Te nem csak művésztársam, hat évtizede a barátom is voltál. Amikor 50 évesek voltunk, kettétéptünk egy százforintost - merthogy száz forintnak ötven a fele -, és az egyik felét Te, a másikat én tettem el. Megfogadtuk, a 100. születésnapunkon összeillesztjük, és nagy murit csapunk. Te elkapkodtad a dolgot, Levente! Most mehetek majd utánad a fél százassal a zsebemben és egy csomó jó szerepajánlattal, amit még eljátszhattál volna.
