Kolonits Klára énekli a Maria Stuarda címszerepét a Donizetti-opera koncertszerű magyarországi bemutatóján április 8-án (és utána 10-én) a Szegedi Nemzeti Színházban. A Kossuth-díjas koloratúrszoprán az utóbbi évtizedekben bel canto főszerepek sorával hódította meg a műfaj szerelmeseit, sok rajongót szerezve itthon és külföldön is. Hollósi Zsolt interjúja a Donizetti-opera főszerepét éneklő Kolonits Klárával.
– A jeles angol történész-író, Antonia Fraser nyolcszáz oldalas történelmi esszét szánt a skótok királynőjének, melyben azt vizsgálja: Ki volt igazából Stuart Mária? Férfifaló, királyok és hercegek megrontója vagy szőke szende gyermekkirálynő? I. Erzsébet királynő trónjára törő politikai cselszövő, vérszomjas vámpír vagy a szentek glóriáját átszellemülten hordó vértanú, hitének mártírja? Donizetti operájából milyen kép bontakozik ki róla?
– Ezeket a jelzőket majdnem mindig férfiak találták ki egy olyan nőről, aki minden szempontból sokkal egyszerűbb volt ennél. Az említett szélsőségek ilyen vegytisztán biztosan nem voltak meg benne. Különböző leveleiben lehet, hogy volt szándéka ilyen képet festeni magáról, de Stuart Mária egy olyan rendhagyó asszonya volt korának, aki egy modern nőtípust testesített meg. Egyszerre vágyott hatalomra, befolyásra és privát női boldogságra úgy mint feleség és úgy mint anya. Olyan modern nők jellemzői ezek ma, akik egyszerre szeretnének helytállni a szakmájukban, a tűzhely mellett és az ágyban is. Ez a karakter könnyen megfogható egy mai énekesnek, könnyű vele azonosulni. Mindig szerettem ezt a témát, az évek alatt minden irodalmi feldolgozást elolvastam Stuart Máriáról, és minden filmet megnéztem róla anélkül is, hogy készültem volna erre a szerepre. A reneszánsz Anglia egy olyan hely volt, ahol a nők különös módon a nagypolitika irányítóivá váltak. Angliai Erzsébettől kezdve Viktória királynőn át egészen II. Erzsébetig – de akár Boleyn Annát és Jane Seymourt is ide véve – nagyon sok olyan meghatározó személyiség volt, aki a mai napig tartó hatással bír a szigetországra. Stuart Mária azért különleges, mert ő egy – mai kifejezéssel élve – hackelést követett el: végső soron a fia, a későbbi I. Jakab angol király lett a mai napig tartó uralkodói vérvonalnak az eredője. Bármilyen furcsa, így hosszú távon Stuart Mária nyert I. Erzsébettel szemben. Női és anyai boldogságában is fölé kerekedett. A vesztét is ez okozta, mert olyan valamije volt, ami Erzsébetnek nem. Szó sem volt királyságról, politikai hatalomról, ez egy nyers, női féltékenység, amit Donizetti csodálatosan megfogalmazott zeneileg ebben az operában. Az összes többi feldolgozáshoz képest szerintem az a különbség, hogy Donizettinek olyan szövegírója volt, aki dramaturgiailag nagyon jól meg tudta ragadni ezt a helyzetet. Az egész Tudor-trilógia messze kimagaslik Donizetti életművéből, mert a valóság kaleidoszkópszerű ábrázolását tudta adni egy olyan szempontból, amit általában nem szoktak: a női érzelmek és a szerelem ritkán szerepel a történelemkönyvek lapjain. Ezért tartom különlegesnek, és az is nagyon tetszik ebben az operában, hogy abban a pillanatban indít, amikor ez a töréspont, ez az érzelmi fellángolás Erzsébet és Mária között végzetessé válik. Ha valaki nem hinti el Erzsébetnek, hogy Leicester grófja mennyire komolyan vonzódik Máriához, lehet, hogy a kivégzés meg sem történik. Hogyha nincs egy olyan ármánykodó politikus, mint Cecil, aki ennyire próbálná befolyásolni és ezzel biztosítani a saját hatalmát még azon az áron is, hogy patakvér folyjon, akkor szerintem a történelem máshogyan alakul.
– Érdekes, hogy az opera alapjául szolgáló Schiller-dráma mennyire népszerű a hazai színpadokon is, ugyanakkor Donizetti művét még sohasem mutatták be Magyarországon.
– A férjem, a koncertszerű előadást vezénylő Dinyés Dániel jól megfogalmazta a közönségtalálkozón, hogy ennek kettős oka volt. Egyrészt az ármánykodó királyok és a királygyilkosság – a felelősség ebben az uralkodót terhelte – nem volt népszerű téma, mindenki kínosan érezte magát miatta. Híres történet, hogy a Stuart-leszármazott nápolyi királynő el is ájult a kivégzési jelenetet látva. Másrészt a megosztott primadonnaság is oka lehetett annak, hogy nem tűzték műsorra ezt az operát. Ennyire kiélezett rivalizálás hangban és pozícióban két hasonló karakterű szoprán között nemigen akad más darabban. Az opera eleje inkább Erzsébeté, a vége pedig inkább Máriáé. Ehhez olyan fokú belső alázat kell mindkét előadóművész részéről, ami ritkán sajátja egy-egy primadonnának.
– Stuart Mária és Erzsébet méltó partnerei kell, hogy legyenek egymásnak a színpadon, ha nem egyenrangú művészek keltik őket életre, nem él meg a darab…
– Mélyen egyetértek. Sok-sok felvétel meghallgatása után azt kellett megfogalmaznom magamban, hogy általában hiányérzetem volt. Ha nagy sztár énekelte Máriát, akkor Erzsébet szerepe általában kicsit alul volt osztva. A dráma nem tud úgy felszikrázni, ha nincs elég nagy tétje. Szerintem nemcsak a történelemben, hanem vokálisan bizonyos szempontból a darabban is Erzsébet a dominánsabb, és muszáj, hogy így legyen. Mária a nőiességével, törékenységével győz és nem az erejével, ezért egy nagyon kvalitásos szopránt kell felkérni Erzsébet szerepére. Tulajdonképpen a nemzetközi operaszínpadokon jól ismert Boross Csillára találtuk ki ezt a bemutatót, ő ezt a szerepet New Yorkban már úgy volt, hogy énekelheti. Vele a saját, privát énekesi életünk le tudja képezni ezt a szituációt, ami egyfajta dramaturgiai alkotóelem is. Mivel koncertszerűen adjuk elő, nagyon fontosak ezek az erővonalak ahhoz, hogy hitelesen meg tudjuk jeleníteni ezt a drámát.
– Szegeden nagy hagyománya van az operakoncerteknek is, a rendszerváltás óta emlékezetes esteket rendeztek ilyen formában többek között a Fidelióból, a Tannhäuserből, A walkürből, A trubadúrból, a Pillangókisasszonyból és a Marin Faliero című Donizetti-operából is.
– Ezeknek a nagyszerű előadásoknak a többsége még nyúlott VHS-kazettákon került el hozzám. Ezen hagyományok miatt is remélem, hogy a koncertszerű előadás nem jelent majd gondot a szegedi közönségnek.
– Szóba került, hogy Donizetti Tudor-trilógiájának másik két darabját, az Anna Bolenát és a Roberto Devereux-t is hasonló módon műsorra tűzzék Szegeden?
– Én biztosan nem tiltakoznék ellene, de maradjunk a realitások talaján. Ennek a színházi vezetésnek a következő évada már csonka szezon lesz abból a szempontból, hogy decemberben igazgató-választás lesz, amit átadás-átvétel követhet. A következő évadra ezért csak olyan operabemutatókat terveznek, amelyek kizárólag a társulat saját erőire támaszkodnak. Attól is függ persze a folytatás, hogy a közönség hogyan fogadja a Maria Stuarda-előadásokat.
– Kényes helyzetben van, mert az Operaház sztárjaként több emblematikus szerepben is fellép az Andrássy úti dalszínházban, ugyanakkor férje szegedi zeneigazgatóként kiáll a vidéki operajátszás életben tartása, fejlesztése mellett, amiből szinte megoldhatatlannak tűnő szakmai konfliktushelyzet alakult ki Ókovács Szilveszterrel. Hogyan látja ezt a problémát?
– El lehet képzelni, hogy ez a kérdés engem is mennyire foglalkoztat. Ennek az az alapja, hogy a pályámat Debrecenben kezdtem, és Szegeden is több szerepben felléptem vendégként. Úgy érzem, nagyon jó, hogy nem Budapesten próbáltam ki magamat ilyen sokféle szerepben, így még a néha rosszul megválasztott feladatok sem okoztak akkora törést a pályámon, mintha ugyanez a fővárosban történt volna meg. Az elmúlt évadokban is szívesen mentem Debrecenbe énekelni. A francia rendezőnővel, Nadine Duffaut-val való közös munka a Normában különleges mérföldköve volt a pályámnak, de ugyanígy említhetném a miskolci Rigoletto-produkciót. Gilda szerepét nem is énekelhettem máshol, csak ott, ami különleges élmény volt. Szegeden is sokféle szerepet énekeltem, és bár magam szempontjából utólag nem tartottam jó választásnak Judit szerepét, de a Juronics Tamás-féle kiemelkedően szép és mély Kékszakállú-produkció reveláció volt számomra. Mindezek miatt én a vidéki operajátszás pártján állok. Budapestről nézve látom, mennyire hiányzik az, hogy műhelyek alakuljanak ki, ezért ebben teljes mértékig a férjem álláspontjával tudok azonosulni. Magam is ezt az utat jártam végig. Amikor 32 évesen másodszor bekerültem az Operaházba, megtarthattam azt a lehetőséget, hogy járhatok vidékre, és az egyeztetés soha nem jelentett problémát. Úgy szocializálódtunk, hogy ez megoldható. De nem vagyok olyan helyzetben, hogy ennek most hangot adjak. A támogatásomat úgy tudom kifejezni, hogy ha bárki egy vidéki társulatból hozzám fordul, és tanácsot kér énektechnikailag – például Szegeden Ferenczy Orsolya Konstanze szerepével –, akkor maximálisan támogatom. Az énekesi meghallgatáson is jelen voltam több fül többet hall alapon javasoltam is Daninak, hogy melyik énekesnek milyen rejtett képességei lehetnek még. Úgy érzem, ezek az ötletek segítettek, és sok mindenkinek hoztak kibontakozási lehetőséget. Szeretném, ha a magánénekesek és társulat holdudvara – ez a kórusban még csak szárnyait bontogató fiatalokat is jelenti – megkapnák azokat a lehetőségeket, amelyeket én is megkaptam fiatalon. Hangokban és tehetségekben szerintem nincs hiány. Egy-egy fiatal énekes felépítése persze nem megy egyik napról a másikra, hanem négy-ötéves folyamat, amit lehet, hogy Dani már nem is fog látni. Az elindítás már megtörtént, minden ezeken az embereken múlik majd, hogy hogyan sáfárkodnak ezzel az indító energiával, személyes figyelemmel.
– Pazarul ír, például Kincses Veronika 70. születésnapjára olyan találó, pontos és gyönyörű köszöntőt publikált a Muzsikában, amilyet csak egy kolléga tud írni egy másik szopránról. Vannak további tervei is az írással kapcsolatban?
– Amikor egy korombeli énekesnő a jövőjéről gondolkodik, akkor általában a tanítás kerül szóba. Számomra azonban felmerülnek más, rendhagyó utak is. Az első út, az írás azért is fontos nekem, mert a nagypapám, dr. Bartha Dénes kiváló zenetörténész nagyon magas színvonalon írt. Nyilvánvaló, hogy a családi műveltségen kívül van ennek hagyománya. Nagy belső indíttatást érzek arra, hogy olyanfajta recenziókat írjak, amelyek kicsit eltérnek attól, ami a hivatalos kritikaírás manapság. Nem tudom, hogy milyen platformon, de visszatérnék Fodor Géza emlékezetes operai napló sorozatához, és kifejezetten az énekeseknek adnék visszajelzést. Az első lépést éppen a napokban készülök megtenni. Az általam látott szegedi Don Giovanni mindkét szereposztásáról teszem közzé a benyomásaimat a saját Facebook-oldalamon. Mivel nem vettem részt egyetlen próbán sem, viszont korábban kortárs tánc produkciókban igen, ezért fontosnak érzem, hogy ilyen szempont is megjelenjen a visszajelzések palettáján. Olyan sokat tesznek bele az énekesek ebbe a pályába fizikailag, lelkileg, emberileg, hogy ahhoz a pár jelzőhöz képest, amit a sajtóban sokszor automatikusan ismételget egy-egy ember, még a közepes teljesítmény is sokkal gazdagabb nyelvezetet igényel. Minden énekes olvas kritikát, még az is, aki azt állítja, hogy nem, de kevés az az energia, amit ezekből a kritikákból meríthetünk a fejlődéshez. Nagy hibája a szakmánknak, hogy nem divat a visszajelzés. A színházi vezetők részéről sem. Külföldön nagyon jól lehetett beszélgetni a vezető korrepetitorral, a zenei vezetővel, akár még a színházigazgatóval is. Valami ilyesmit szeretnék nyújtani, ez is egyfajta közszolgálat. Ehhez a fajta segítő íráshoz sokkal több energiát érzek magamban, mint a direkt tanításhoz. Olyat nem írnék le senkiről, amit magam nem szívesen olvasnék. Mindig meg lehet úgy fogalmazni még a negatív dolgokat is, amiből épülni lehet. Szívesen írnék kollégákról, idősebb pályatársakról is. Tudom, hogy Vera nagyon hálás volt azért, hogy valaki az ő vokális megjelenítőképességével ilyen mélységig foglalkozott, ezt jó lenne másoknak is megadni.
A teljes interjú a Tiszatáj oldalán olvasható.