Ha egy társulatnak van olyan színésznője, aki tökéletes Orbánné lenne, akkor Örkény Macskajáték című darabját műsorra kell tűzni és el kell játszani. Mint most Szegeden.
Ibos Éva kritikája.
A Macskajáték meglehetősen ellen-színpadi mű. A darabban egy idős nő szinte egyfolytában a Németországban élő nővérével levelez vagy telefonál, és ugye, ezek egyike sem túl dinamikus tevékenység. Ráadásul az egyik fél, a főszereplő testvére kerekesszékes, ami elvileg, csak növeli a színpadi játék statikusságát, de persze nem Örkénynél, aki mindezt úgy megcsavarja, hogy nem egy kétszemélyes drámát, hanem egy többszereplős, érzelemgazdag, izgalmas és fordulatos darabot kapunk. A levelekben felsorakoztatott alakok és helyzetek mind megjelennek a színpadon, ami szinte filmszerűvé teszi a művet, de ez sem véletlen.
A mű első változata ugyanis forgatókönyvként íródott 1963-ban, még pedig Makk Károly kérésére, a forgatás azonban halasztódott. Örkény három év múlva kisregénnyé dolgozta át, s ez után maga készítette el a színpadi verziót is, melyet 1971-ben mutattak be Szolnokon, majd ugyanebben az évben a Pesti Színházban. (Makk Károly filmje végül 1972-ben született meg.) A darab rafináltan elegyíti a drámát, az epikát és a lírát, a levélregényt a jelen idejű cselekménnyel, és ki tudja, mit dob még az üstbe az író-varázsló, hogy a végeredmény egy kulináris élvezet legyen.
A múlt és a jelen rétegei, eseményei úgy lapulnak, s takarják egymást, mint a hagyma héjai. Már a nyitójelenet is a látszat és valóság titkainak megfejtéséről szól, a nővérek ugyanis nem egyformán emlékeznek egy régi fotográfia keletkezésének történetére. Hogy ki futott ki után/ elé és miért, ennek fontossága megérlelődik, sőt lelepleződik a darab végére. A kezdő- és a végpont között lépésről-lépésre, olykor önhazugságok ellenére derül fény egy hosszú, dédelgetett szerelem regényes történetére.
Hogy a nővérek közül ki a szabad ember, és ki él korlátok közé szorítva (a történet szerint a 60-as években vagyunk) nos, ez is Örkény fordított világa. Mert Giza hiába él a nyugat-németországi elit nívóján, kerekesszékbe van szögezve, Orbánné viszont hiába éli a honi szocializmus szerény, kisszerű keretek közé szorított pesti hétköznapjait, 60 évesen még álmodozni és élni vágyó, túlfűtött és érzelemgazdag személyiségével maga a szabadság szobra, annak minden örömével és buktatójával.
Ezt a karaktert, vagyis Orbánnét, az abszolút főszerepet játssza Fekete Gizi lehengerlő bájjal és természetességgel. Színészileg legszívesebben királynőnek nevezném, ha a szó nem lenne visszás egy olyan figura esetében, akit Örkény így ír le: „Orábánné elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen, idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.” Csakhogy, ennek a szolid külsejű asszonynak olyan szangvinikus, vagyis vibráló, érzelmi kitörésektől sem mentes, még tévedéseiben is szerethető személyiséget kerekített az író, akit csak a legnagyobbak képesek hihetően életre kelteni. Fekete Gizi alakítása koherens egész, minden színt hoz, büszke és esendő, repked és lehull, felcsattan és elcsendesedik, az igazság bajnoka és a kis stiklik gátlástalan kivitelezője – tán nincs is még egy, ennyire sokrétegű karaktere Örkénynek.
Egyébként a lomposság egyáltalán nem jellemző az előadásra a díszletnek és a jelmezeknek köszönhetően. Fodor Viola berendezésében a szegedi Kisszínház színpadán a leghangsúlyosabb elemek a nagy, szétszórt fehér keretek, amelyek egyként jelenthetek ajtókat, de képkereteket is. Jelzésszerűen látjuk a többi szereplő életterét is egy-egy bútordarab révén, amit aktív dialógustól függetlenül, olykor „belaknak” a szereplők az időbeli egymásmellettiség jegyében. Semmi sem rögzíti a 60-as éveket, a díszletelemek a szereplők életstílusát tükrözik.
A teljes kritika a TiszatájOnline oldalán olvasható.