Tötös Roland kipróbálta magát informatikai műszerészként, szereléstechnológiai asszisztensként, de médiatechnológiát is tanult mielőtt az éneklés mellett döntött. Abban viszont biztos, hogy a vidéki színházak számos előnyt biztosítanak a színészeknek. Hagynak időt a szerepek átgondolására, megdolgozására, a színészek hangjának kiteljesedésére, alakítására. A Szegedi Színház tenorját Dinyés Dániel kérdezte a karrierjéről.
– Mikor vált egyértelművé számodra, hogy énekes leszel? Emlékszel erre a pontra az életedben?
– A zene gyakorlatilag születésem óta az életem része, édesapám ugyanis szórakoztató zenész. Sokáig rendezvényeken lépett fel, én pedig ennek köszönhetően belenevelkedtem ebbe.
– Ez hol volt?
– Sajóvámos, Miskolc mellett tizenkét kilométerre egy kis község. Nagyon szerethető, 2500 lakos, csupa jó fej ember. Mindenki ismer mindenkit.
– Akkor gyakran hallottad: ott a kis Tötös!
– Pontosan. Nagyon örülök és hálás vagyok, hogy itt nőhettem fel. Rengeteg emlék fűz ide, ha elkezdeném sorolni valószínű estére sem érnénk a végére. Sok rendezvényre kísértem el apukámat, így került képbe az éneklés. A lakodalmakon már négyévesen népdalokat, később pedig a görögkatolikus bálokon, illetve karácsonyi és ünnepi műsorokon énekeltem musicaleket. Már kiskoromban természetes volt, hogy tanulok majd zenélni.
– Milyen hangszeren?
– Szintetizátoron. Négyévesen kaptam, nyomogattam, megszerettem, általános iskolában pedig négy évig zongorázni tanultam, de akkor még izgalmasabbnak tartottam a szintetizátort.
– Mikor mutáltál?
– Ezt nem tudom megmondani.
– Tehát végig énekelted az egész gyerek és serdülő korod?
– Végig.
– Mert azért majdnem mindenkinek van egy-másfél éve, amikor egyszerűen használhatatlan a hang, össze-vissza csuklik minden.
– Nem emlékszem ilyenre, mert annyira azért nem voltam én belebolondulva ebbe az egész éneklésbe. Hobbi szinten csináltam, mert a szüleim nagyon büszkék voltak rám emiatt.
– Szeretted a musicaleket?
– Úgy ismerkedtem meg a műfajjal, hogy CD-n kölcsönkaptam az operettszínházas Rómeó és Júliát, amin Dolhai Attila és Szinetár Dóra énekelt, és nagyon megtetszett.
– De az előadást nem láttad, csak a felvételt hallottad?
– Nem láttam az előadást, de egyáltalán színházban sem nagyon voltam.
– És operát sem láttál vagy hallottál?
– Nem láttam operát gyerekkoromban. Az első operaélményem akkor volt, amikor beálltam a Miskolci Színház kórusába énekelni egy operaelőadásban.
– Ekkor hány éves voltál?
– 20-22 körül. Jóval már érettségi után volt, hogy bekerültem a színházba.
– Konkrét célod volt, hogy pontosan mit szeretnél kezdeni a zenéléssel, milyen irányba indulnál?
– Sokáig nem, ezért is szereztem több szakmát. Végeztem például informatikai műszerészként, szereléstechnológiai asszisztensként, de médiatechnológiát is tanultam. Mellette pedig hobbiból énekeltem, így kerültem Miskolcon a 4-Dance Club Tánc és Musical stúdióba. Itt rengeteg barátra leltem, akikkel csodálatos színdarabokat játszottunk.
– Az hamar kiderült, hogy tenor hangod van?
– Nem, amikor bekerültem a stúdióba volt ott egy énekmester, akihez javasolták, hogy menjek el. Az első órán megskáláztatott, én meg sötétítettem ahogy csak tudtam, mert azt hittem, hogy attól jó. Összesen F-ig vagy G-ig tudtam felskálázni. Tisztán emlékszem, azt mondta, vagy egy jó baritont vagy egy jó tenort csinál belőlem, de ez majd az órák alatt kiderül, hogy felfelé vagy lefelé nyílik inkább a hangom. Aztán elkezdtünk dolgozni és nagyon nagy hatással volt rám. Sokat köszönhetek neki, Csizmadia Gézának hívják. Mai napig tartom vele a kapcsolatot, most a Honvéd Együttes Férfikarában hangképző énekmester.
– A stúdióban rendes egész estés előadások is születtek, vagy csak gála jellegű dolgok?
– Persze, voltak egész estés rendes előadásaink is, illetve minden évben jártunk a Scherzo Musical Fesztiválra, ahonnan sok díjat elhoztunk a csapattal.
– De még akkor sem volt számodra világos, hogy az énekléssel foglalkozz?
– Nem, tanácstalan voltam. Nem láttam a végét, hogy ha elvégzem az informatikai műszerészetet, akkor hogyan és hol fogok dolgozni ezzel? És ha őszinte akarok lenni nem is igazán kötött le. Mert megtanultuk, hogy megforrasztjuk az alkatrészt, de a mai világban már fogják a rossz videokártyát, kicserélik és kész. Próbáltam elhelyezkedni ezzel a szakmával, de nem kaptam volna normális állást, csak Pesten. Oda meg nem akartam menni, mert nem akartam itthagyni a családot, és úgy voltam vele, hogy hát akkor elkezdek még egy iskolát. Ez volt az a médiatechnológus-asszisztens. Egészen másfél évig csináltam, és mellette pedig jártam a tánc stúdióba.
– Mi rángatott ki ebből az állapotból?
– A Nyomorultak musicalre kerestek kisegítőket a Miskolci Színházban. Volt ott egy barátom a kórusban, akivel együtt kezdtük a stúdióban és ő szólt, hogy jelentkeznem kéne. Nagyon hirtelen jött, mentem volna haza a busszal, de meggyőzött, hogy ne szálljak fel, hanem azonnal menjek be a meghallgatásra. Mindenki lement már, nem volt több jelentkező. A kórus vezető, Regős Zsolt ment volna haza. Kérdezte, hogy tudok-e valamit énekelni? Mondtam, hogy nem nagyon ismerem a klasszikusokat, csak musicalt. Nem baj, akkor esetleg valami népdalt. Akkor elénekeltem, az A jó lovas katonának kezdetűt. Kérdezte, hogy operettet tudnék-e? Az volt a szerencsém, hogy a médiatechnológus-asszisztens osztállyal pont az előző héten néztük meg A mosoly országát. Nagyon tetszett a Vágyom egy nő után, amikor hazamentem, meghallgattam párszor.
– Emlékszel, hogy ki énekelte?
– Balczó Péter. Mondtam Regősnek, hogy bele tudok dúdolni, de a szöveget nem tudom. Azt mondta nem baj, Ricsi barátod előre súgja neked a szöveget. Így is lett. Akkor mondta, hogy jó, jó, holnap lehetne kezdeni.
– Ez gyors volt!
– Akkor választás elé kerültem, hogy befejezzem az iskolát, vagy pedig menjek színházba dolgozni? De az az igazság, hogy az a pár nap és az a légkör, amikor bekerültem oda, és Nyomorultakat próbáltam, az annyira elvarázsolt, hogy én már nem is láttam semmi mást. Végül az akkori zeneigazgató, Váradi Kati néni mondta rám az áment, így lettem a társulat tagja.
A teljes interjú a PAPAGENO oldalán olvasható.