Márciusban tartották a Don Giovanni és a Parasztopera többször elhalasztott bemutatóját Szegeden. Öröm volt látni, hogy egy vidéki társulat ennyi kiváló énekest-színészt vonultat fel, ráadásul mindkét bemutató elsősorban játékosságával, leleményességével nyer meg, ami nem a könnyedség, inkább az árnyalt interpretáció felé viszi a színreviteleket.
Horváth Csaba ritkán adja a fejét operarendezésre, az elmúlt években kortárs alkotások ősbemutatóinak – Dargay Marcell: El valahová és Vajda Gergely: Fuharosok – volt tevékeny részese. A Szegedi Nemzeti Színházban Mozart klasszikusához nyúlt, a vállalás pedig üdítően friss, szórakoztató és árnyalt előadást eredményezett, még akkor is, ha néha úgy érezzük: jobban bízhatott volna a zene és a történet önmagában is érvényes erejében.
A műsorfüzet a Spiró György Az Ikszek című regényében elhangzó okfejtést idézi. Ez az opera arról szól, hogy „Don Giovanninak, ennek a gátlástalan nőcsábásznak van igaza, és a becsületes emberekről kiderül, hogy tökkelütött hülyék. Don Giovanni az úgynevezett szabadság megtestesítője minden társadalommal szemben.”
Horváth Csaba rendezésében azonban az említett szabadságvágy nem valamiféle magasztos, a társadalmi normák ellen lázadó gesztus, hanem leginkább öncélú játék, határfeszegetés.
A dramma giocoso ötletes színrevitelében egészen magával ragadó a könnyedség, a játékosság, amely még a tragikus jeleneteket is áthatja. A puritán, fehér lépcsős színpadot földbe állított farudak szabdalják (díszlet: Kiss-Benedek Kristóf, Kalászi Zoltán), amelyek időnként egy kert rejteket nyújtói fái, máskor a menekülést elzáró falak, egy rejtekajtó, a földből kihúzva pedig Leporello elverésének eszközei, a Masettót támogató mankók vagy a vacsorára feltálalt „nők” tálcái. Ahogyan az említett Fuharosokban az óriási labdák és a talicskák, itt ezek a botok teremtik meg az előadás teljes eszköztárát, és a leleményességnek hála a második felvonás végén is izgalmas, változatos közeget biztosítanak.
Dinyés Dániel, a produkció karmestere – az eredetileg évadosra tervezett, ám a pandémia miatt jóval hosszabbra nyúlt – Don Giovanni Operabeavató sorozatában részletesen tárgyalta az előadást, a zenéből felfejthető, olykor a librettóval egymásnak feszülő szándékokat, és ezek érzékelhetően hasonló elgondolásban jelennek meg a színpadon, így bizonyára összhangban dolgozott együtt a zenei vezető és az előadás rendezője.
Az egyik ilyen kiváló jelenet, amikor Zerlina megpróbálja kiengesztelni a féltékeny Masettót, és a tétova, kicsit mamlasz vőlegénye passzív közreműködésével vereti el magát vezeklésképpen.
A mozgással erősen átszőtt produkció néha meghökkentő elemekkel operál: a kormányzó talpra állított, kioldalazó hullája egy pillanatra megrökönyödést kelt, ám idővel kiderül: remekül illeszkedik az előadás pimasz játékosságába. A vacsorajelenet ugyancsak bámulatos, amikor Leporello táncosnőket tálal fel Don Giovanninak, és közben az asztal alatt titokban habzsol. Ennél a résznél a mozgás és a történetvezetés összehangba kerül, egymást erősítve fokozzák a jelenet hatását. Akad azonban néhány olyan epizód, amikor a kevesebb több lett volna, és a táncosok jelenléte érdemben nem tesz hozzá a jelenethez, inkább csak a törekvést érezzük, hogy valamilyen módon mozgalmasabbá váljon egy-egy statikus részlet.
És ha már azt mondtam: bízni kellene a zenében, akkor pontosabb, ha hozzáteszem, hogy bízni kellene az énekesekben, akik hangilag és színészileg egyaránt kiváló teljesítményt nyújtanak.
Ferenczy Orsolya Donna Annája, Horák Renáta Donna Elvirája és Máthé Beáta Zerlinája hús-vér, árnyalt karakterek, szerelmes, csalódott, ravasz nők, és mindhárman kiválóan énekelnek. Szélpál Szilveszter magabiztos Don Giovannija hazárdjátékos, jóvágású svindler, aki maga is csodálkozással szemléli, hogy újra és újra bedőlnek a cselszövéseinek, és remekül működnek együtt Cseh Antallal, aki Leporellóként bravúros könnyedséggel veszi az akadályokat. Tötös Roland Don Ottavióként kissé tétova, Kelemen Dániel pedig remekül él a Masetto és a Komtur kettős szerepe kínálta váltásokkal: előbbiben színesen, könnyedén, utóbbiban kérlelhetetlen keménységgel énekel.
„Nem vették észre az urak, hogy ebből a Don Giovanniból rebellis szellem árad? – De hát meghal a végén! – kiáltotta Dmuszewski értetlenül. – Elsüllyed a pokolba! – És vele süllyed minden nagyság – bólintott tanárosan Bogusławski. – Akik pedig ott maradnak élve, azok a szürke, érdektelen emberkék, azok már fel sem fogják, hogy a nagysággal volt alkalmuk találkozni. Csupa pitiáner marad élve, uraim, Don Giovanni pedig az alvilágban vigyorogva dörzsöli a markát” – folytatja Spiró. Habár ebben az előadásban a sátáni vigyor számunkra észrevétlen, a függöny előtt finálét éneklők kétségkívül szürke eminenciásai a korábban Don Giovanni által színesre festett világnak.
A Parasztopera eredetileg az Újvidéki Színházzal közösen, vegyes szereposztásban került volna színre, ám a pandémia okozta lezárások miatt lehetetlennek bizonyult az eredeti elképzelés megvalósítása, így az újvidékiek és a szegediek külön-külön vitték színre a zenés krimiballadát Keresztes Attila rendezésében. Az újvidéki előadást tavaly már láthatta a közönség egy városmajori vendégjáték alkalmával, a koncepcióban tehát a szegedi előadás nem hozott meglepetést: Darvas Benedek és Pintér Béla balladájában a kiváló ritmusban megkomponált, szélsőségesen groteszk gesztusok csak még hangsúlyosabban kiemelték a történetben meghúzódó drámaiságot.
A várandós nő világító hasa, a cowboy ruháján villódzó neonfények akár közönséges vagy profán hatást is kelthetnének, ebben az elrajzolt világban mégis szerves részei egy történet szórakoztató elmesélésének. Ahogyan a romos kápolnabelsőt idéző istállóban kontrasztos a földre szórt szalma és trágyahalmok fölött húzódó boltívek valaha volt szépsége (díszlet: Fodor Viola, jelmez: Papp Janó).
Pintér Béla legismertebb darabja bejárta a magyarországi és a határon túli magyar színházakat, különböző színvonalú interpretációkban, gyakran főként prózát játszó színészekkel, néha esetleges hangi megoldásokkal, a történet ironikus drámaiságát középpontba állítva. A szegedi előadás ereje mégis a színészek remek játékán túl kiváló hangi adottságaikban, a zeneileg megalapozott koncepciójában rejlik (zenei vezető: Koczka Ferenc).
A teljes cikk a Kultura.hu oldalon olvasható.