A világ egyik legfontosabb kortárs szerzője, az Erőszakik vagy a Három óriásplakát Ebbing határában című filmek Oscar-díjas szerzője nemrég új színdarabot írt, amelyet már Magyarországon is bemutattak. Egy remek, de finoman szólva is megdöbbentő alapötlet a rettenetes pojácaszerepben brillírozó Alföldi Róberttel: ez a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog.
A kis hableány kivágott nyelve, ami miatt többé se beszélni, se énekelni, de még sírni se tud? Esetleg a kegyetlen hidegben éhesen, mezítláb vánszorgó árva kis gyufaáruslány, aki csak vágyálmaiban láthat bármi szépet, mielőtt magányosan halálra fagy az utcán? Netán az anya, akinek az öléből ragadja el a Halál a beteg gyermekét, és akit a halottak birodalmába vezető úton tövisek marnak meg, majd a sírástól kiesik a szeme, hogy végül vakon érkezzen meg a Halál elé, de ott se kaphassa vissza a gyerekét?
Hát pár ilyen mese után nem csoda, hogy egyesekben felmerül, valami súlyos gond lehetett Hans Christian Andersennel.
Annál pedig nem is nagyon lehetne jobb együttállást elképzelni, mint hogy a brutálisan fekete humor és a szívfacsaró érzelmek keverésének egyik legnagyobb mai mestere, az Erőszakik vagy a Három óriásplakát Ebbing határában című filmek író-rendezője, megannyi kortárs színházi klasszikus (Párnaember, Kripli, Leenane szépe) szerzője, Martin McDonagh gondolja úgy, hogy Andersent le kell végre buktatni, mondván, hiszen aki ilyen meséket írt, azzal valami biztosan nincsen rendben, és valami titoknak kell lennie a háttérben. Például, hogy valójában egy fogságba ejtett, megkínzott, apró dobozba zárt pigmeusnő írja a meséit, a vén pojáca pedig csak a babérokat aratja le a sajátjának hazudott művekkel. („Együtt dolgozunk, én csak az írásban nem veszek részt.”)
Mondjuk ez a megoldás valószínűleg elég keveseknek jutott volna eszébe éppen ebben a formában, de hát azért vannak a McDonagh-hoz hasonló, elborult, morbid ötleteket kiötlő írók. És mivel egyébként bizonyos tekintetben Hans Christian Andersen is épp ilyen alkotó volt, tényleg a mennyekben köttetett ez az eljegyzés, amely révén McDonagh megírta a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című színdarabot, fiktív élettörténetet kerekítve a mesék és rémmesék dán királyának. (Ha pedig a kedves olvasónak furcsán hangzanak az itt felsorolt anderseni borzalmak, az azért lehet, mert a népszerű mesefilmek annak rendje és módja szerint bájosra változtatták a horrorelemeket a történeteiben.)
McDonagh műveit nemcsak a szakma, hanem a színházak nézői is imádják, legyen az alaptémájuk bármennyire kegyetlen, mint a képzelt diktatúrában játszódó Párnaemberé egy íróról, akin a szülei beteg kísérleteket végeztek. Vagy ott van a Leenane szépe, amely egy anyáról és lányáról szól, akik minden lehetséges módon, lelkileg és testileg is igyekeznek tönkretenni a másik életét, vagy a Vaknyugat, amely két, hasonló viszonyban lévő fivérről szól. Mégis, McDonagh darabjai – és filmjei, még a bérgyilkosokról szóló Erőszakik vagy a gyűlölködés és a bosszúvágy bűvöletében élő hősöket felvonultató Három óriásplakát… is – végeredményben mégiscsak a szeretetről, az együttérzésről, egymás megértésének fontosságáról szólnak, és az embertelen helyzetek sem tesznek mást, mint hogy a hiányán keresztül is, de az emberségességre hívják fel a figyelmet.
Így McDonagh talán az egyetlen olyan világhírű és megkerülhetetlenül fontos, kortárs külföldi drámaíró, akinek életművével nincs kínos elmaradásban a magyar színházi szakma: ez előtti darabját, a 2015-ös Hóhérokat 2017-ben mutatta be a Katona József Színház, a legutóbbi, a 2018-as Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog premierje pedig most volt a Szegedi Nemzeti Színházban (a Covid-időszámítás alatt évszámok és dátumok helyett maradjunk abban, hogy most). Mintha tényleg egy normális országban élnénk, ahol teljesen természetes, hogy vidéken is tartanak kortárs ősbemutatókat, országos hírű színésszel – Alföldi Róberttel – a főszerepben, még akkor is, ha a 18-as korhatárkarika miatt kockázatosabb premierről is van szó.
Más kérdés, hogy a Nagyon, nagyon… még távolról és hunyorogva sem idézi fel McDonagh klasszikusainak színvonalát. Persze bőven nincs szó olyan színdarabról, amit ne lett volna érdemes bemutatni, hiszen McDonagh lehengerlő profizmusa, sajátos megszólalásmódja – amelynek tolmácsolására remek ötlet volt felkérni a fordító Varsányi Anna mellett még Parti Nagy Lajost is szöveggondozásra –, fekete iróniája, tabukat nem ismerő fogalmazásmódja és szikrázó szellemessége az első találkozáskor mindenképpen lenyűgöző. Legfeljebb az életmű ismeretében jön be az ahhoz képest fanyalgása.
McDonagh ezúttal nem követi régi, jól bevált sémáját (ezt dicséretes írói fejlődésnek is lehetne nevezni, ha jobb lenne tőle a végeredmény, nem pedig gyengébb), amelyben a kezdetben felvázolt konfliktushoz folyamatosan adagolja a plusz információkat vagy csavarokat, egyre mélyebb rétegekkel gazdagítva a történetet, hogy aztán az egész valamiféle katarzisban csúcsosodjon ki. Nem: itt az Andersen-sztori tulajdonképpen nem fejlődik tovább annál a vitathatatlanul fantáziadús és kellemesen meglepő alapötletnél, amelyet viszont tíz-húsz perc alatt teljes egészében a nézők elé is tár a szerző, legfeljebb a két szereplő, a kamuzó meseíró és a dobozba zárt pigmeus közti viszonyban történik némi – kiszámítható – változás.
Bejön viszont egy nagyon furcsa ötlet – és a furcsát itt most nem abban az értelemben kell venni, ami McDonagh egész életművére és lényegében minden leírt sorára igaz –: McDonagh a bokájánál fogva berángatja a kongói népirtás emlékezetét, de meg sem próbálja megindokolni, mégis miért pont egy Hans Christian Andersenről és a meseírásról szóló darab lehetne alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet egy történelmi gyalázatra.
A teljes kritika a HVG oldalán olvasható.