Megtalálta a 28 éves Medveczky Balázst a fura autisztikus fiú, Adrien Lepage szerepe. Hogy mennyi közös vonás van bennük? Erről is megkérdeztük a Szegedi Nemzeti Színház színészét. Cédric Chapuis Élet-ritmusra című egyszemélyes drámáját január 21-én este és január 22-én délután láthatja legközelebb a közönség a Kisszínházban Hojsza Henrietta rendezésében.
– Mennyi közös vonása van Adrien Lepage-zsal?
– Elgondolkodtatóan sok a hasonlóság köztem és a szerep között. Például a figyelmünk megosztásának gyakori hiánya. De ilyen a „normális” fogalomhoz társuló értetlenség is. Sose szerettem, ha azt mondták valamire, hogy „ez nem normális”, magam is kerülöm a fogalmat. Én is raktam össze kilenc-tíz évesen otthon vödrökből dobszerkót, ami nagyon jól szólt. Büszke voltam rá. Vécékefe volt a lábdob, de nagyon jól szóltak bizonyos fazekak fedői, valamint a kuglófsütő és a tojáskenő ecset is. Nem minden fedő szólt jól, hiszen más-más volt a vastagságuk. De csináltam basszushangszert is egy felmosórúd és egy vödör aljára rögzített rugalmas spárga segítségével. Hasonlót csinált egy francia együttes régen, belőlük is merítkeztem. Adrienhez hasonlóan én sem beszéltem sokat kiskoromban, köszönni is alig mertem, elbújtam anyukám mögé. Abban is hasonlítunk, amit az előbb már megpedzettem a figyelem megosztásának gyakori nélkülözéséről: Adrien nem követi, mit mondanak neki otthon, vagy az osztálytársai, tanárai az iskolában, hiszen a fejében a ritmus vagy a dallam foglalja el a helyet. Ez ugyanaz a szituáció, mint amikor a próbákon Heni mondott valamit hosszabban, bennem fokozatosan ritmusképletek fonódtak össze, ezt ő észrevette, megállt, megkérdezte, hogy „te most egyáltalán nem figyeltél, igaz?” Én meg beismertem, hogy ez így van, és kértem, ne haragudjon.
– Hogy találta meg az Élet-ritmusra című darab?
– Barnák Laci (a színház főigazgatója – a szerk.) keresett meg a drámával, nem is tudtam, hogy kifejezetten nekem szánja az ötletadó színházi ügynökség. Varsányi Anna lefordította, és a színház mindenképpen olyan rendezőt szeretett volna hozzá, aki a fizikai színházban is otthon van. Így esett a választás Hojsza Henriettára. Nem kellett sok idő, hogy egymásra hangolódjunk. Szerintem már az elejétől fogva egyet gondoltunk és sok mindenben egyet éreztünk a szerepet illetően. Heninek elképesztően érzékeny és izgalmas a gondolkodása. Monodráma esetében ez azért is különösen fontos, hogy megszülessen a koprodukció, mert itt tényleg csak ketten vagyunk, egymásból építkezünk. Hál’ istennek.
– Mi volt a legnehezebb feladat?
– Nem akartuk, hogy ez a halmozottan fura viselkedés állandó jellegű legyen, mert azt a néző öt perc után elunja. Inkább azt tartottuk szem előtt, hogy ennek a folyamatos belső feszültségnek számtalan fokozata legyen. Úgy képzelem ezt el, mint egy gáztűzhely rózsáját. Adrien gondolatai és az emlékei által kiváltott érzelmei, kérdései belül zajlanak le, nem teszi ki a nézőnek. Az ilyen emberekről első pillantásra nem is állapítja meg a hétköznapi ember, hogy ő más, hanem inkább váratlan szituációkban derül ez ki. Ha például nagyon megörül valaminek vagy kétségbe esik, akkor elképesztő szélsőség tud megmutatkozni. Nem érdemes belekényelmesedni abba, hogy ez az egész előadás össze van rakva, kompakt.
Végigelemeztük vesszőről vesszőre. Végig ott kell égnie a fiúban az őrlángnak, ami bizonyos helyzetekben úgymond feltekerődik. A mentálisan – hétköznapi értelmezéshez képest – másként működő embereknek van egy szigorú érzelmi rendszerük, és ha valaki ennek ellene megy, vagy valami külső hatás éri, arra ők nagyon érzékenyen és hevesen reagálnak. Nyilván bizonyos fokig mindenki más is, de náluk ez extrém jelenség.
– Korábban említette, hogy gyerekkorában előbb állt neki dobolni, mint beszélni. Milyen ezt a két dolgot szimultán csinálni a színpadon?
– Hát nem a legkönnyebb dolog, de azért vannak olyan pillanatok, amelyek nagyobb koncentrációt igényelnek. Legalábbis nekem. Érdekes párhuzam, hogy az ilyen, vagy ehhez hasonló részeknél, színészileg muszáj több darabra osztanom a figyelmemet, ugyanakkor Adrien figyelme nem tud egynél több részre osztódni. Alapvetően akkor tudom függetleníteni a prózát a dobolástól, ha minden gondolat a helyén van. De többször előfordult a próbák alatt, hogy nem bírtam magammal, kikapcsoltam és csak doboltam, doboltam, nem figyelve arra, hogy már jó ideje egyetlen mondat sem hagyta el a számat. Ilyenkor Heni rákényszerült, hogy kicsit erélyesebben leállítson és visszahozzon engem a próbára (nevet).
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.