Pintér Béla műveit megannyiszor színre vitték már, legutóbb pedig Keresztes Attila tett próbát azzal, hogy a drámaíró egy művét rendezte meg. Az erdélyi magyar származású rendezővel a Parasztoperáról beszélgettünk, amely a Szegedi Nemzeti Színházban került bemutatásra.
Ez az első darab, amit Pintér Béla-dráma alapján rendez. Korábban is szeretett volna tőle valamit színpadra állítani, vagy ez egy újonnan jött ötlet volt?
Játszottam már korábban is a gondolattal, a Kaisers Tv-t szerettem volna színre vinni, de erre azonban még sem megfelelő pillanat, sem lehetőség nem adódott.
Ön szerint miben rejlik Pintér Béla műveinek különlegessége?
A formákkal, a színházi fogalmazási móddal való játékot emelném ki, valamint azt a vaslogikát, amivel dramaturgiailag felépíti ezeket a műveket. A Parasztopera egyik legnagyobb érdekessége a zenei környezet: énekelt mű, barokk recitativo népdalokkal, és egy kis rock. Sajátos az is, ahogyan a kultúránkat, és az ahhoz való viszonyulásainkat a görög drámairodalomból ismert hősök tragédiáin keresztül elemzi. Kegyetlenül, de mindig ironikusan, maró, kíméletlen humorral állítja pellengérre a szereplőket, esendőségük, lelki tusáik visszafordíthatatlan tetteikben mutatkoznak meg. A tragédiáktól túlzsúfolt valóságot képtelenség ép ésszel felfogni, így, kényszeredetten bár, de csak nevetni tudunk rajta.
Rendezőként nehéz megtalálni azt a balanszot, hogy meglegyen a keserűség érzése, de ne vesszen el a sajátos humor? Vagy a szöveg a munka oroszlánrészét már elvégezte?
Természetesen maga a darab eleve tartalmazza mindkettőt, így első pillanattól fogva az volt a dolgunk, hogy megtaláljuk a megfelelő lélektani hangsúlyokat, felszínre hozzuk azok valós tartalmait, azt az életképtelenséget, amely drámai módon keresztül szövi magát a művön. A humorát, a remek szövegbeli és zenei poénokat az előadás belső világához igazítottuk. A Parasztopera feldolgozásában a kötött forma miatt pusztán az arányokon lehet változtatni, a rendező határozott formai keretek közt gondolkodhat, de ezen a kötöttségen belül is könnyen megtalálható az alkotáshoz szükséges szabadság.
A hivatalos leírás is jelzi, hogy egy műfajilag, stilisztikailag sokrétű darabról van szó. Ez milyen egyéb jelentőséggel bír az anyagon belül?
Úgy gondolom, hogy ez annak a kulturális összevisszaságnak az eszköze, amiben ma élünk. Nincs kristálytiszta forrásból merített kulturális érték, a mi világunkban ezek már összekeverednek, elértéktelenednek, a hangsúlyok pedig máshová tevődnek. Így fér meg egymás mellett a country zene és a mezőségi sirató, ilyenformán tud a kettő szinte észrevétlenül egymásba simulni. Ez a mi világunk, a kulturális jelenünk, amelyben meg kell tanulnunk élni, a Parasztopera pedig nagyon szépen beszél erről az összevisszaságról, arról, hogy kik is vagyunk valójában. Ha ma íródna ez a mintegy húszéves mű, akkor valószínűleg még eklektikusabb lenne.
Lehetséges, hogy az avatatlan nézőnek, aki eddig nem ismerte az írót, egyfajta kapudrogként is működhet?
Nem tudom, hogy válhat-e Pintér-függővé valaki, de a darabjaival való első találkozás élménye bizonyosan kíváncsivá tesz a többi Pintér-darab iránt is: a könnyedség és a lélektani súly egyidejű jelenléte, a már-már groteszkbe hajló tragikomikuma miatt. Egy remekül megírt, élvezhető, és egyben mélyen megrázó darab ez.
Az előző rendezéseihez miként viszonyul ez a darab? Azért is kérdezem, mert mintha azokhoz képest a Parasztopera rendhagyóbbnak bizonyulna.
Valóban rendhagyó, éppen a műfaji összetettsége okán. Közben meg nagy öröm játszani ezzel a szerkezettel, mert, bár kötött a forma, a tartalmi rész összetettsége miatt sok lehetőséget kínál a különböző rendezői megoldásokra. Sok műfajban kipróbáltam már magam, ebben az esetben egyetlen művön belül kellett többféle eszköztárat alkalmazni, azokat folyamatosan egymáshoz viszonyítani. Ez jó játék volt.
A társulat, felteszem, partner volt ebben a játékban. Könnyen ment az összecsiszolódás? Milyen volt velük a munka?
A szegedi bemutató az Újvidéki Színház és a Szegedi Nemzeti Színház koprodukciójaként indult. Pontosan két éve kezdtük a próbafolyamatot, végül a pandémia miatt az előadás nem került bemutatásra. Szakmai szempontból nagy kihívás volt ez a munka, hiszen két különböző közegből jövő színházi társulat színészei dolgoztak együtt. Kivételes tapasztalat volt nézni, hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan építik, jó értelemben provokálják egymást, és ebből szép lassan hogy születik meg az előadás szerkezete. Végül elkészült az előadás Újvidéki változata, aminek nagy sikere volt, most meg létrejött a szegedi előadás. Bár a szerkezete ugyanaz, az előadás merőben más, mivel másmilyenek a színeszek, és ezáltal a darabbeli karakterek is megváltoztak. Csodálatos élmény volt nézni, hogyan kap új hangsúlyokat ugyanaz a forma. Szerencsésnek mondhatom ezt a helyzetet, hiszen ezen az anyagon végül két remek csapattal dolgozhattam. Szegeden már többször volt alkalmam rendezni, a társulat nagy részével ismerjük egymást. Rendkívül jó hangulatban, könnyedén hoztuk létre az előadást.
A teljes interjú a deszkavizio.hu oldalán olvasható.
>> fotó: Bereczky Sándor