Mi történik, ha új politikai erők kerülnek hatalomra és megpróbálnak felépíteni valami teljesen mást, mint ami negyven év alatt mindenkibe beidegződött? Muszáj az előző rendszer módszereivel folytatni a kormányzást? A válasz most csak egy Alföldi Róbert-rendezésből derül ki (a darab még a választások előtt született), ami ugyan a 14. századbeli trónviszályokról szól, ám több pontján nem az Anjou királyi család és az egykori főnemesek jutnak a néző eszébe. Hanem az, hogy már akkor sem volt jellemző, hogy a hatalomra törőknek az ország sorsa lett volna a legfontosabb, nem pedig saját gazdagodásuk és hatalmuk. Székely Csaba Mária országa című drámájának ősbemutatóján jártunk Szegeden.
Ki legyen a király, ha egyszer nincsen fiúutód? Ezen tanakodnak a főurak Anjou Lajos udvarában – merthogy „a királné nem bírt fiút csinálni”. A helyzetet aztán átmenetileg megoldottnak tekintik, arra emlékeztetve egymást, hogy Lajos király akaratát tiszteletbe kell tartani, márpedig ő „fiúsította a jányát”. Így hát Mária kerülhet a trónra – persze csak ha nagykorú lesz, addig édesanyja, Erzsébet fog uralkodni.
Sehol sem volt még az óvodások nemének megváltoztatásáról szóló kormányzati fantazmagória, amikor Székely Csaba kortárs drámaíró beleírta új művébe a mozzanatot, hogy egy majdani királynőt fiúsítanak. Persze csak jogilag, azért, hogy uralkodhasson. Más kérdés, hogy a végén csak akad egy nemes, aki eléri, hogy inkább hozzák haza az Anjou dinasztia utolsó sarját, Durazzói Károly nápolyi királyt, aki a magyar udvarban nevelkedett – mert ő a jogos trónörökös. Mondván: „Magyarországnak soha nem lesz női uralkodója – akkor se, ha férfi!”
Alig kezdődik el a legkacifántosabb és legvéresebb shakespeare-i királydrámákat idéző előadás a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában – teljesen véletlenül éppen szombaton láttuk, amikor Novák Katalin államfőt beiktatták Budapesten –, és a színpadon máris egymásnak esnek a főurak. Persze, hogy nekik nagy tétje van annak, ki lesz Nagy Lajos király utódja, azé a királyé, aki velük csupa jót cselekedett, és a döntéseiben sosem csalódtak. Mert Bebek Imrét például megtette Horvátország bánjának, Lackfi Istvánt erdélyi vajdának, Palisnai Jánost perjelnek.
Alföldi Róbert rendezésében rendkívüli mértékben elrajzoltak a karakterek: harsányak, hangosak, susogós mackót hordanak (amik azért az egykori nemesi jelmezekké lettek dekorálva), és kempingszéken ülnek – mert valahol nagyon olcsó, szánalmas és közhelyes az egész viselkedésük.
Egyikük hintapolitikát folytat, sosem mondja ki a valódi véleményét, hanem arra bólogat, amerre azt hasznosnak tartja, a másik a vidéken urizáló, bajuszos, szotyit köpködő alak, a harmadik meg addig kavarja a szálakat, közben még a királynét is elcsábítva, amíg a végén – akár pártfogoltját elárulva is – ő jön ki jól a történetből.
No meg ott van a legkisebb királyfi, aki bebizonyítja, amit kell.
Muszáj az ő módszereiket folytatni?
Székely Csaba a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írta a darabot, amit eredetileg 2021 tavaszán mutattak volna be – csakhogy a tervet a covid elmosta. „Éppen arról a korszakról olvasgattam, és azt gondoltam, a Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond uralkodása közötti nagyjából öt évben minden benne van, ami egy shakespeare-i királydrámában meg szokott történni. Persze amikor írtam, még nem tudtam, mi lesz a mostani magyarországi országgyűlési választások eredménye, így azzal a kérdéssel játszadoztam el, mi történne, ha vége lenne a mostani rendszernek. Vajon ha a következő éra politikusai megpróbálnának felépíteni valami teljesen mást, az sikerülne nekik? Vagy annyira beleágyazódott a mostani hatalom mindenbe, minden idegszálával, hogy muszáj lenne az ő módszereikkel folytatni?”
Ahogy Lajos udvarában, az ő negyvenéves kormányzása után megpróbálnak másképp uralkodni Máriáék, az rímelhetett volna a mai itthoni helyzetre – ha a választásnak más lett volna az kimenetele – mondja a szerző, hozzátéve, hogy szerencsére egy darab száz év múlva is lehet aktuális, de hátha négy vagy nyolc év múlva is érdemesnek tartják majd újra elővenni más színházakban.
Én pedig – bohózatok helyett inkább drámák és szatírák kedvelőjeként – már elképzelem magam előtt négy év múlva a darabot Szikszai Rémusz rendezésében a Szkénében.
Bella Ciao
Székely Csaba eredetileg nem tervezte ennyire bohózatnak a darabját, a Mária országa műfaji megnevezése papíron még történelmi játék volt. Alföldi aztán masszívan felerősítette a hangerőt, a szereplők nagyon sokszor indulatból szólalnak meg a színpadon. A nyomtatott verzióban például Forgách Balázs, aki aztán a sok összeesküvés közepette végül megöli Károly királyt, sokkal inkább Dosztojevszkij Miskin hercegéhez hasonlít – míg a színpadon rikácsoló végrehajtó. A szövegbe mindenesetre azt a balladamaradványt is beleszőtte a szerző, hogy „Öld meg, Balázs, öld meg a királyt, neked adom Gímes várát.”
És van Bella Ciao-éneklés, kis arany oroszlánokon lovagolás, kardozás uszodai szivacsrudakkal, sőt tévénézés, csak hogy még maibbnak érezzük a sztorit – bár talán nincs az a néző, akinek ne esne le a párhuzam.
A legmorbidabb díszletelem Lajos király koporsója, ami nonstop ott áll egy pulpituson a színpad közepén – bár néha félrelökik, szexelnek rajta, mert semmi sem szent, ha a tét a hatalom.
A nádor és a kurátor
„Minden szereplő létezett a valóságban is, és az események megtörténtek velük, azt persze nem tudhatjuk pontosan, hogyan szőtték az összeesküvéseket. A történelmi események értelmezése is változott, ahogy egyre több információhoz jutottak a kutatók” – mondja Székely Csaba. Változott az évtizedek során például az, hogy miként ítélték meg a források Zsigmond és Mária kapcsolatát: korábban úgy írták le a viszonyukat, hogy az teljesen hideg volt, puszta érdekkapcsolat, és Zsigmondot nem szerették az udvarban léhasága, iszákossága miatt.
A teljes cikk a FORBES oldalán olvasható.