Négyéves korom óta töretlen a színházfüggőségem – mondta lapunknak Avramov Katalin ideg- és elmegyógyász, aki csaknem negyven éve önzetlenül tevékenykedik a Szegedi Nemzeti Színház két játszóhelyén ügyeletes orvosként – kórházi-klinikai munkája után. Az évadzárón Pro Theatro-díjjal méltatta Barnák László főigazgató.
Édesanyám nagy színházrajongó volt, mindig a bal hármas páholyban ültem a szüleimmel. Szünetben kaptam egy csokis süteményt, azt majszoltam a második felvonás alatt – idézte fel első színházélményeit Avramov Katalin.
Sőt, nemcsak nézőként volt részese a Szegedi Nemzeti Színház előadásainak, ugyanis hároméves korától balettet tanult, a vizsgák a nagyszínház színpadán zajlottak. Általános iskolásként pedig már gyerekszereplő volt a szegedi teátrum és a szabadtéri játékok produkcióiban is.
A Radnóti-gimnáziumban biológia tagozaton érettségiztem. Nagyon kedveltem az irodalomtanáromat, aki a bankett napján agyvérzést kapott. Akkor született meg a végleges döntés bennem, hogy neurológus és pszichiáter leszek, hogy meggyógyíthassam a tanár urat – mesélte. Kórházi-klinikai munkája mellett önként jelentkezett ügyeletes orvosnak a Szegedi Nemzeti Színházba.
Az életben folyamatosan vannak rossz és jó dolgok. Számomra utóbbiak közé tartozik, ha színházba mehetek, és hátrahagyhatom az esetleges aznapi rossz történéseket. Negyven éve minden alkalom szertartásszerű számomra. Felöltöm a megfelelő ruhát, és felkészülök arra, hogy a színházi dolgozók vagy a nézők közül el kell majd látnom valakit – fejtette ki.
Egyik legemlékezetesebb élményei között említette, mikor hajdanán Mensáros László vendégszerepelt a teátrumban. A vezetőség tájékoztatta, hogy a művész úr nagyon náthás, ezért a doktornő érkezzen egy órával hamarabb, és tegye a dolgát, ha hívatja.
Gyógyszereket vettem, még a leukoplaszt csíkokat is levágtam előre, ha injekciót kellene beadnom. De a művész úr nem hívatott. Ugyanis ügyeletes kollégáim is megerősítették már, hogy bármely tagozathoz tartozó művészek nem engedik meg maguknak, hogy a színpadon betegek legyenek. Mensáros művész úr is nagy eleganciával fújta az orrát a felvonások alatt – mesélte, majd hozzátette, persze egy kificamodott bokát, becsípődött derekat, ájulást, rekedtséget, fejfájást azonnal kezelni kell, ahogyan arra is rögvest reagálnia kellett, mikor egy méhecske döfött meg egy ifjú nézőt a gyerekelőadáson.
Avramov Katalin vallja, az orvosi és a művészi hivatásnak megegyező támpillérei vannak.
Ezek a folyamatos tanulás, a kitartás a fizikai és lelki terhelés során, a precizitás, az empátia és az alázat. Továbbá elengedhetetlen, hogy szeressük, amit csinálunk. És szerencsére a rutint mindig kiegészíti a változatosság. Nincs két egyforma előadás, ahogyan ugyanazt a betegséget is minden embernél kicsit másképp kell gyógyítani – részletezte, majd azzal folytatta, hogy akkor is igyekszik segíteni a színházi dolgozókat, ha a teátrumon kívül keresik meg személyesen vagy telefonon. Meggyőződése, hogy ez „visszajár” nekik.
A teljes interjú a Delmagyar.hu oldalon olvasható.
>> Fotó: Karnok Csaba / Délmagyarország