Ahogy fogalmazott, diákcsínyként indult el a színészi pályán Borovics Tamás. Nagyapja és édesapja is erdészként dolgozott, és a családi hagyományt folytatva ő maga is erdészeti szakközépiskolát végzett.
– Az a fajta vadromantika, amit még nagyapám mesélt az erdészi hivatásról, az én pályaválasztásom időszakára már teljesen kihalt. Azt nem tudtam, hogy mit akarok csinálni, de azt biztosan, hogy erdész nem akarok lenni. Egy jó barátom buzdított, hogy jelentkezzek én is a színművészeti stúdióba. Nekem sikerült, neki sajnos nem – mesélte lapunknak. Édesapja rögvest a „színészek és egyéb léhűtők” minősítéssel nyugtázta pályaválasztását, de évtizedeken át nem volt fiának olyan előadása, amelyet ne nézett volna meg.
Borovics Tamást a négyéves békéscsabai színészképzés elvégzése után az akkori igazgató, Szikora János leszerződtette a Szegedi Nemzeti Színházhoz, ahol az elmúlt két és fél évtizedben komédiákban és drámákban, zenés és prózai darabokban egyaránt belopta magát a szegedi közönség szívébe.
Kifacsartság
– Ha a játék őszinte és igaz, ha meg tudom találni benne a magam igazságát és azt hitelesen tudom átadni, akkor teljesen mindegy a műfaj, éppen ezért nincs is kedvencem. Mindig az aktuális kihívást élvezem a legjobban. Kívülről talán úgy tűnhet, a komédia könnyebb műfaj, de valójában kicsit sem egyszerűbb, mint a dráma. Nagyon ki kell sakkozni, hogyan adagolja az ember a tempót, a hangsúlyt, a mondatszerkesztést, hogy valóban csattanhasson a poén. Kimondottan veszélyes terep – fejtette ki. Azzal folytatta, hogy a drámai szerepek esetében pedig azt a jóleső, lelki kifacsartságot szereti a legjobban, amelyet egy-egy előadás után érez.
– Megviseli a lelket a dráma, de a fáradtság az előadások végén kimondottan jóleső, ha azt látom a nézőkön, hogy hatást értem el. Magam is órákon át kóválygok még fejben és lélekben egy-egy drámai szerep után. Kell egy kis idő, amíg le tudom vetni – részletezte.
Hiába azonban az évtizedes rutin, előadások előtt egyre nagyobb lámpaláz gyötri, bár ennek megnyilvánulása az évek során átalakult. Pályája elején ugyanis képes volt szó szerint álomba izgulni magát.
– A feszültséget alvással vezettem le, amitől a kollégáim nagyon ki tudtak készülni. A bemutató napján, sőt két jelenet között is képes voltam elaludni a takarásban. Ez persze már elmúlt. Minél több időt töltök el a pályán, annál nagyobb a stressz és a feszültség fellépések előtt, hiszen egyre nagyobb a felelősség – mondta.
Évtizedes hűség
Az elmúlt két évtizedben szinkron- és filmszínészként is kipróbálta magát, mégis mindvégig hű maradt anyaszínházához.
– Király Attila barátommal beszélgettünk arról sokat, hogy vajon melyikünk csinálja jól. Ő ugyanis szabadúszó volt, városról városra járt. Még most sem tudom biztosan a választ, de nagyon jól érzem magam a társulati létben. Szeretem Szegedet és a színházamat, itt lett családom, itt született meg a gyermekem, így valahogy magától értetődő volt, hogy itt maradok. Ugyanakkor a szüleim nagyon messze, Somogyban élnek, és nagyon tudnak hiányozni – mondta. Hozzátette, hogy noha a napfény városát soha nem akarta igazán elhagyni, hivatása tekintetében azonban jó pár hullámvölgyön túl van már. Legutóbb a pandémia során szorította satuba lelkét az elkeseredés, és vetődött föl benne a kérdés, hogy van-e értelme a folytatásnak.
Csak játszani szeretnénk
– Szomorúan tapasztaltam, hogy a legelsők, akik baj esetén kikerülnek a vérkeringésből, mi vagyunk. Nehéz volt azzal szembesülni, hogy ránk van a legkevésbé szükség, és hogy az, amit színészként fontosnak tartok, valójában csak nekem fontos. Persze ez nem szemrehányás, hiszen nagyon becsülöm azokat a nézőket, akik a pandémia ellenére és utána is ragaszkodtak hozzánk, és biztosítottak bennünket a jóindulatukról. Barnák László igazgató is mindent elkövetett, hogy védje az érdekeinket, de akkor is be kellett látnom, hogy mi, művészek vagyunk az elsők, akik egy problémás időszakban okafogyottá válnak – részletezte, majd a pályaelhagyó tehetséges fiatalok miatti csalódottságának adott hangot.
– Azok a kollégák, akik szabadúszók voltak, előadáspénzből éltek, nagyon megsínylették az elmúlt időszakot. Szomorúan vettem tudomásul, hogy fiatal tehetségek hagyják el a pályát, mert nem tudnak megélni. És ez, bevallom, bennem nagy-nagy tehetetlen dühöt generál. Pedig mi csak játszani és dolgozni szeretnénk, örömet és katarzist okozni. Erre tettük fel az életünket, és korántsem azért, mert büdös más munka. Magam festem a házam, gondozom a kertem, voltam már teniszoktatótól kezdve teherautó-sofőrig minden, de a színészethez értek igazán, ez a valódi foglalkozásom. És nem bohóckodás az, amit egy színész csinál – hangsúlyozta.
Kételyek között
Borovics Tamást számos kitüntetéssel méltatták már, elnyerte a Makó Lajos- és a Kaszás Attila-díjat is, továbbá többszörös Dömötör-díjas. Utóbbi kapcsán nem mondta el, pontosan hány alkalommal méltatta az évad legjobbjai között a szegedi közönség, mert – ahogy fogalmazott – nem a szám a lényeg.
– Ami Szegeden felém irányul, az páratlan. Az utcán, a boltban, a kávézókban mindig beszédbe elegyednek velem, érzem a szeretetet – mondta, majd sejtelmes mosollyal hozzátette, néha túlzottan is.
– A Dömötör-díjaim egy polcon sorakoznak. Az egyiken az alak egy bronzdárdát tart a kezében. Amikor festettem otthon a plafont, véletlenül beleültem a dárdába, átszúrta a farpofámat. Meg is jegyeztem, hogy ez biztos a bosszú a kudarcaimért –jegyezte meg mosolya okát.
Arról is beszélt lapunknak, hogy minden elismerés ellenére állandó kételyek kínozzák.
– Noha nagyon jólesnek az elismerések, megnyugvást számomra nem hoznak, biztosan rosszul vagyok összerakva. Folyamatosan küzdök a saját démonjaimmal, hiszen olyan előadás soha nem születik, amely kivétel nélkül mindenkinek tetszene. Újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon érvényes-e és jó-e az, amit csinálok, hogy 25 év után vajon meg tudok-e újulni. Persze valahol tudom, hogy ez afféle privát hiszti, hiszen közben mindig eszembe jut, hogy mennyire hálás lehetek. Mert apám 40 éven keresztül dolgozott kőkeményen, tisztességgel és becsülettel felnevelt két gyereket, de ezért még a vállát sem veregette meg senki. Ilyenkor elszégyellem magam az elégedetlenségemért – mondta, majd hozzátette, másrészről ez az örök bizonytalanság valahol pozitív is számára, ugyanis a kétely löki előre pályáján.
A teljes interjú a Délmagyar oldalán olvasható.
>> Fotó: Karnok Csaba / delmagyar.hu