Stefanik Sándor harminchat éve a Szegedi Nemzeti Színház tagja, harminc éve lett ügyelője, majd főügyelője. Kollégája szerint nincs olyan, amit ne tudna a színházról. Elkötelezettségét a társulat két Dömötör-díjjal és Vaszy-díjjal, a város tavaly Kölcsey-éremmel ismerte el. A Szegedi Tükör interjúja.
– Amikor beszélgetünk, még zárva a Nagyszínház, a Pick Klub tánctermében próbálják a Hegedűs a háztetőn című musicalt, amit március 17-én mutattak be. Milyen színház nélkül darabot színpadra állítani? Ebben a darabban is lesz valamilyen kisebb szerepe?
– Nem, nem játszom most. A régebbi Hegedűsben, amit Bal Jóska rendezett 2005-ben, én voltam azoknak az orosz fiataloknak az egyik vezetője, akik a lakodalomban megverik Percsiket. Színház nélkül? Nehéz. Itt a próbateremben nincs hívópult, rohangálni kell a szereplők után, néhányan kint bagóznak, mások a szomszédban táncolnak, páran még lent reggeliznek. Az is nehéz, hogy itt nem tárolhatunk dolgokat, vagyis nap mint nap fel kell mindent hordani, munka után elpakolni. Ugyanakkor jó is, hiszen együtt van a társaság. Amit leginkább élveztem ebben a helyzetben, ha ilyet le lehet írni, hogy esténként otthon voltam, hagyományos polgári életet éltem. 1987-től ugyanis, amikor a színházhoz kerültem, nekem minden nap vasárnap volt. Gyerekkoromban mindig vasárnap mentünk az iskolával színházba. Amióta itt dolgozom, szinte sosem tudtam, milyen nap van.
– 1987 óta a színház tagja, kulturális menedzser szakot végzett.
– A diploma az később jött, amikor idejöttem a kábelgyárból, központifűtés-, csőhálózat-, víz-, gáz- és berendezésszerelő szakmunkás papírom volt. Nem is akartam idejönni, egy kollégám akart színész lenni, elkísértem, és én is itt ragadtam.
– Miért szereti ezt a világot?
– Mindig szerettem volna valahogy művész lenni, de nem ám a szó mostani értelmében, mert manapság művész mindenki. Szeretem a zenét, a színházba járást, mindig érdekeltek a filmek, hogy újat és újat lehet létrehozni.
– Az első hét évben világosító volt. Az művészet?
– Hogyne, a fénynek és a hangnak dramaturgiai fontossága van, ezeknek alá kell támasztaniuk a színpadi történéseket. Elsőként A bolygó hollandiba csöppentem bele, amit Kerényi Miklós Gábor KERO rendezett. Ő mondta, márpedig ő nem egy dicsérős ember, hogy „Stefikém, lesz még magából valaki, b.meg!” Onnantól kezdve hét éven át az összes darabját én világítottam mindenütt, még a nyugati turnékon is ragaszkodott hozzám.
– Hogy jött később a kulturális menedzser diploma?
– Ezt elmondhatom? Mert annyi hülyének van diplomája, és elegem lett abból, hogy vitás helyzetekben sokszor megkaptam: „ne dumáljál bele, neked nincs diplomád!” Hát lett.
– Az ügyelő is művész?
– Az, hiszen összehangolja a művészeti és a műszaki munkát. Lényeges, mikor indítunk el egy változást, milyen tempóban emelünk fel a zsinórpadlásra egy díszletelemet, hogyan ér le a függöny a zene végére. Azt is kell tudni, milyen hosszú a kollégák reakcióideje, vagyis mennyivel előtte kell szólni nekik. Figyelem a színpad melletti vezérlőpultomtól a színpadot, a háttérben a kollégákat, a művészeket, a zenekari árokban a karmestert, mert mindenkinek összhangban kell mozdulnia.
– Olyankor nem is az igazgató a főnök?
– Nem. Korognai Károly idején úgy szólt a munkaköri leírásom, hogy „az ügyelő az előadás láthatatlan karmestere. Az első figyelmeztetőtől a tapsrend végéig a színpadon bárkinek utasítást adhat, és azt végre is kell hajtani.”
– Volt rá példa, hogy leállított egy darabot?
– A szabadtérin nem, a színházban viszont megesett: tűz ütött ki. Nem sokkal azután, hogy megtiltották a munkahelyi dohányzást. Szintén Korognai alatt Rómeó és Júliát játszottunk, amiben Lőrinc barát Király Levente volt, de éppen megbetegedett, és Korognai Karcsi ugrott be helyette. A darab vége előtt vettem észre, hogy füstöl a függönyraktár, ahová a kollégák elhúzódtak nyilván rágyújtani. Úgyhogy amint a színpadon Júlia leszúrja magát, leengedtem a függönyt. Karcsi jött is megkérdezni, mi történt, majd vitatkoztunk kicsit, az igazgató vagy az ügyelő ilyenkor az illetékes, végül én mentem ki tájékoztatni a nézőket. Pillanatok alatt kiértek a tűzoltók, megszüntették a füstöt, kiszellőztettünk, aztán lejátszottuk a maradék tizenöt percet. Olyan is előfordult, hogy ugyan nem állítottam le az előadást, mégsem az ment le, amit lepróbáltunk. A Faust elkárhozása című operát Juronics Tamás rendezte, eredetileg. Kentaur bonyolult díszletében az emelő- és forgatószerkezet túlterhelte a gépészetet, nem bírtuk időben mozdítani a csörlőket, improvizálnom kellett. Juronics a nézőtérről figyelt, oda is rohant hozzám, de kiküldtem a színpadról, a végén pedig megdicsért: „Stefi, semmi nem úgy történt, ahogy bepróbáltuk, de kívülről előadásnak nézett ki.” (Nevet.)
– Úgy tűnik, még élvezi is a nehéz helyzeteket.
– Utólag lehet. Ott abban a pillanatban valahogy lelassul minden, és úgy érzem, átlátom a helyzetet. Egyébként a jó csapat az alapja mindennek, nélkülük nem sikerülhet, hiába én vagyok a főügyelő. Négy súgó, négy ügyelő, négy asszisztens dolgozik velem. Próbálnak, előadásokat ügyelnek a színházban, a szabadtérin, az újszegedi szabadtérin.
– Melyik a legnehezebb előadásuk háttérmunka szempontjából?
– A 39 lépcsőfok. Azt Hajdu Robi tehetséges ifjú kollégám ügyelte, de le a kalappal mindenki előtt, aki abban dolgozik hátul, díszítő, kellékes, világosító, öltöztető, fodrász. Emberpróbáló darab. Lehetek őszinte? Nekem 56 évesen feladta volna a leckét.
– A zenés darabok közül melyik a legbonyolultabb?
– A színház gépészete nagy truvájokat már nem bír, de a szabadtérin vannak. KERO Elizabetje, amiben 120 perc alatt 72 változást kell levezényelni, vagy A nyomorultak Szirtes Tamás rendezésében. Ott, Szirtes tanár úr mellett megtanultam, ha nem mozdul egy díszletelem, ami az esőtől berozsdásodott, és „ha a Notre-Dame bent marad a Szajna közepén, akkor az oda van rendezve”.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.