A Szegedi Nemzeti Színház előadása az első pillanattól magához ragadja a nézőjét. Az életszeretetről szóló történet, s a hol szívet melengető, hol szívet tépő zene visz, visz előre, egészen napjainkig.
Ibos Éva kritikája a Tiszatáj online-on.
Egy jó darabot, vagyis olyat, amelyben alapvető morális kérdések feszülnek, nem kell modernizálni, mert minden korban és mindenhol érvényessé válik önértékénél fogva. Tudja ezt Barnák László rendező is, aki az előadást a mű szellemében állította színpadra. Egyedül a zárókép olyan, hogy ha a nézőtéren valakinek mindaddig nem tűnt volna föl, hogy itt és most róla is szó van (vagy szó lehet), a legvégén konkrétan szembesül a valósággal. (Hogy hogyan, azt természetesen nem spoilerezzük el.)
A Hegedűs a háztetőn című musical darabbéli ideje 1905, helyszíne Anatevka, egy kis ukrajnai falu, ahol az oroszok pogromot hirdetnek, így a zsidó lakosságnak menekülnie kell. Mindez a darab végén realizálódik, ám amíg idáig eljutunk, Tevje bemutatja nekünk az életét, minden gondját-baját és minden örömét. Végig ő mesél egyes szám első személyben, pont úgy, mint a darab alapjául szolgáló novellás kötetben, ám az 1964-ben megszületett színpadi verzióban olykor dalra is fakad. A Jerry Bock – Sheldon Harnick zeneszerző és szövegíró páros olyan fülbemászó, ugyanakkor szívhez szóló világzenét írtak, ami akkor is bevésődik, ha csak egyszer hallotta valaki.
Nekik, és persze a Sólem Áléchem írásait színdarabbá adaptáló Joseph Steinnek köszönhető tehát a kontinenseken átnyúló, lankadatlan siker, ami itthon is ugyanolyan hőfokon működik a darab 1973-as, Operettszínházi debütálása óta. Hogy a szerzők zsenialitása mellett mi a mű szárnyalásának és múlhatatlan érvényességének a titka? Privát emberként azt mondhatnánk, hogy az „érzelmek iskolája”, hiszen a pénzben szűkölködő, de lánygyermekekben bővelkedő Tevjének a rá mért sorssal való küzdelmei, a gyermekeitől való elszakadás fájdalmai, a párja szeretetét kifürkésző kíváncsisága nem csak az övé, hanem mindannyiunké is. De nem csak magánemberként, társadalmi lényként is érintettek vagyunk, hiszen mindig, mindenhol létezik olyan népcsoport, amely a regnáló hatalom és követői számára nem kívánatos.
Mindez azonban a színpadon langyosan elszállna a levegőben, ha – a mű piramisszerű szerkezetéből adódóan – a főszereplő nem lenne eléggé karizmatikus. A Szegedi Nemzeti Színházban nincs ilyen gond, Borovics Tamás átütő erejű alakítást nyújt, már az első kiejtett szónál tudni lehet, hogy ez a szerep szőröstől-bőröstől az övé. Tevje szegény, mint a templom egere, mégsem ez a leglényegesebb a számára, hanem a hagyomány tisztelete és a hite. Ami ugyan alaposan, s nem is egyszer próbára van téve, de még a legnehezebb helyzetekben is a bizalom fénye lendíti át a mélypontokon. Borovics eszköztelenül (tehát nagyon finoman) süllyed és emelkedik Tevje érzelmeinek a hullámain, melyek, ha túlcsordulnak, éneklésbe vagy táncolásba fog. Nem is akárhogyan, főszereplőnk baritonját jó hallgatni, tánclépései pedig Zorba tartását és mérhetetlen életszeretetét is eszembe juttatta. (Nem véletlenül, erre a cikkre készülve fedeztem fel, hogy a Zorba című musical szövegkönyvét ugyanaz a Joseph Stein írta, aki a Hegedűst is.)
Az előadás jó ritmusban, erős koherenciával halad, igazi ensemble játékot látunk. Tevje mellett a főbb szerepeket a saját családja és lányai udvarlói alkotják, az ő jeleneteik bontják ki annak a kornak a bonyolultságát, tébolyát és kihívásait, amely – nap, mint nap meggyőződhetünk róla – el sem múlt. A család működését egyengető, vitális Golde, vagyis Szilágyi Annamária, a boldogságra vágyó lányok: Csorba Kata, Sziládi Hajna és Ács Petra, valamint a rendszer ellen saját eszközeikkel küzdő kérők: Károlyi Krisztián/Szemenyei János (váltásban), Krausz Gergő és Rédei Roland mellett fontos szerepet visz az egyre baljósabb híreket hozó csendbiztos, vagyis Szegezdi Róbert, aki a hatalom emberarcú képviselőjét alakítja.
A teljes kritika a Tiszatáj online oldalán olvasható.