Puccini 120 éve bemutatott remekművét, a Pillangókisasszonyt tűzi műsorára december 7-től a Szegedi Nemzeti Színház. A kultúrákat ütköztető, tragikus szerelmi történetet Juronics Tamás viszi színpadra, akivel a bemutató hetében az opera mélységeiről, a rendezés sajátosságairól és a próbafolyamatról is beszélgettünk.
– Miért éppen ezt az operát választották új bemutatónak?
– A Pillangókisasszonyt a színház vezetése választotta ki, engem már a konkrét feladatra kértek fel. Ugyanakkor elég kerek évfordulók vannak idén, hiszen 100 éve halt meg a szerző, az operát pedig 120 éve mutatták be. Szegeden nagyjából 11 évvel ezelőtt játszották legutóbb, de most újra összeállt egy olyan csapat, amelynek tagjai alkalmasak a szerepek eléneklésére. Két nagyszerű Cso-cso-szánunk (Ferenczy Orsolya és Máthé Beáta) és Sharplessünk (Szélpál Szilveszter és Réti Attila) van, Pinkerton szerepét pedig Tötös Roland énekli felváltva László Boldizsárral, aki vendégművészként érkezik hozzánk.
– Mit tart a Puccini-operák legfőbb erősségének?
– Puccini nagyon értett a színpad nyelvéhez. Nem is tudnék más olyan szerzőt mondani, akinél a zene és a szöveg ennyire egymást szolgálja, és nem válik külön formává. Az adott egységeket, áriákat nem zenei formákhoz köti, hanem egy nagy drámai folyamot hoz létre belőle. Ezáltal nagyon színpadra való lesz az egész, ugyanakkor épp emiatt nem kifejezetten „rendezőbarátak” az operái, hiszen a színpadi események kötöttek.
Azt gondolom, a rendező dolga az, hogy életre keltse, igazságot adjon ezeknek a soroknak, dallamoknak. Egyfajta valóságlétrehozás az, amit így közösen teszünk, ezt szeretnénk elérni a játékkal. Mindamellett az egész alapvetően egy absztrakció, mivel japán és amerikai emberek olaszul énekelnek szövegeket, mégis ha nézi az ember, valóságként tudja megélni azt, ami a színpadon történik.
– Mi az, amit leginkább ki szeretne hangsúlyozni a Pillangókisasszony történetében?
– Ennél az operánál egy nagy szerelmi csalódástörténetről beszélhetünk, aminek az az alapja, hogy óriási kulturális különbség van a két ember, sőt inkább a két világ között. A japán kultúra a formalitások, a tradíciók jelenlevőségének világa, ami mély gyökerekkel bír, Amerika viszont ennek az ellenkezője. Ráadásul az amerikaiak esetében egy hódító szemlélet is társul ehhez, és a darabban is megmutatkozik, hogy más kultúrákkal szemben mennyire nem kellő odafigyeléssel, tisztelettel bánnak. Nem szeretnénk általánosítani, de Pinkerton egyfajta amerikai képet mégiscsak megtestesít.
Mindkettőjüknek teljesen más a felfogása a szerelemről, a házasságról, az örökkévalóságról, és az ebben való sorsszerű csalódás bizony előrevetíti a drámai véget. Ez a fiatal kislány szabadulni vágyva a sorsából akár a hitét, az egész kultúráját hátrahagyná azért, hogy Pinkertont szeresse, míg a férfi nem veszi komolyan a kapcsolatot. Cso-cso-szán kiszakadási kísérlete ugyanakkor az ő belső konfliktusát is jelenti.
– Ha a kulturális különbségekre gondolunk, felmerülhet az is, hogy a halálhoz való viszony is teljesen más a két hitrendszerben.
– Igen, bár ez Pinkertonnál nem fogalmazódik meg kifejezetten. A japán kultúrában a „becsületben élni, vagy becsületben meghalni”, ami a darab végén el is hangzik, sokkal fontosabb kérdés. Cso-cso-szán sorsában valójában már meg van írva a végkifejlet, hiszen az apja is hasonló módon vetett véget az életének.
Illetve fontos kiemelni azt is, hogy a nő feladata a társadalomban, a családon belül egészen más volt 120 éve Európában is, nemhogy Japánban. Náluk még erősebben működött az, hogy a nő fiatalkorában az apját szolgálja, később a férjét, utána pedig a fiát. Ez a jelenség Cso-cso-szán sorsában is megjelenik: először Pinkertont szolgálja, majd a fia érdekében hozza meg a végső döntését.
– Hol tart a próbafolyamat?
– Most kezdtük el próbálni a darabot díszletben és zenekarral együtt, tehát a színpadi működésnek kell még beállnia. Kórus csak az első felvonásban van a színen, utána két felvonáson keresztül zárt jelenetek következnek két-három szereplővel, akiknek végig kell vezetniük a drámát, megértve és bemutatva annak minden fordulatát. De ezeken a folyamatokon már átmentük, és zeneileg is nagyon sokat készültek az énekesek és a zenekar is.
– A darab az eredeti japán környezetben játszódik?
– Teljesen hagyományos módon lesz megrendezve, ha ez a szó jelent még valamit. Ezért említettem, hogy Puccini nagyobb súlyt tesz a rendezőre, hiszen a Manont is csak egy kicsit tudtam elmozgatni a rokokó–barokk korból a szerző korába. De a Pillangókisasszonynál a kulturális közeg abban a korban volt adott. Az a pillanat, amikor az amerikaiak megjelennek, egy tipikus kortünet, amit hitelesen kell ábrázolni. Ezenkívül bele is van írva a szövegkönyve sok minden, például hogy hogyan kell mozgatni a rizspapír falakat. Megpróbáljuk a japán kultúrát ábrázolni a saját rálátásunkkal, ami ugyan elég távoli, de Puccini idején is az lehetett.
A teljes interjú a Papageno oldalán olvasható.