Erdész létére ma már műfenyőt állít odahaza karácsonykor, megúszta a katonaságot, végül alezredesként mentőakciót vezetett Afganisztánban, gyűlöli a premiereket és ma már nem alszik két jelenet között a takarásban, a covid pedig felért számára egy önismereti tréninggel és határozottan állítja, nem szeretné megnyerni a lottó ötöst. Borovics Tamás, vagy ahogyan kollégái és barátai hívják, Boró novemberben ünnepelte ötvenedik születésnapját. Szeged hűséges színésze életének már több mint a felét, huszonhét évet töltött el a Szegedi Nemzeti Színház deszkáin. Születésnapját is a színpadon ünnepelte, a Hegedűs a háztetőn főszereplőjének, Tevjének, a tejesembernek a bőrébe bújt. Előadás után kollégái a függöny mögött köszöntötték. Interjú.
– Nagyon meglepődött?
– Számítottam rá, ez szokás a társulatban, hogy egy-egy kerek évfordulót közösen ünnepelünk. Talán az sem volt véletlen, hogy pont aznap este volt műsoron a Hegedűs a háztetőn.
– Ötven évesnek lenni kicsit választóvíz. Ilyenkor az ember számvetést készít, mi van már mögötte és mire számíthat ezután...
– ...én már évek óta gondolkodom azon, hogy mi van mögöttem és mi áll előttem. Nem gondolom, hogy az ötven év vízválasztó lenne, negyvennégy-negyvenöt éves koromban már elkezdtem számot vetni azzal, mit értem el, mit nem tettem meg és mi vár még rám.
– Mire jutott?
– Semmire! Soha nem volt igazán tudatos az életem, mindig sodródtam valahogy, folytam a történésekkel és közben azon kapom magam, hogy eltelt ebben a házban huszonhét év.
– Nagyatádról sodródott Szegedre.
– Pontosabban Kaszóból, ez egy Nagyatád melletti kis település egy csodálatos erdő közepén, az erdészet központja. Nagyapám és édesapám is erdészként dolgozott, evidens volt egy tizennégy éves gyerek számára, hogy igyekszik a családi hagyományt folytatni. Így kerültem az erdészeti szakközépiskolába, amit el is végeztem. Ekkor már az a fajta romantika, amit korábban hallottam az erdészek munkájáról, teljesen kihalt. Jött a privatizáció, egészen furcsa és számomra ijesztő folyamatok indultak el, én pedig úgy éreztem, hogy ezt nem akarom csinálni.
– Hogyan indul el a színészet felé?
– Egy balatoni bulin fogalmazódott meg az egyik barátom fejében, hogy próbálkozzunk meg a színészettel, ezért jelentkeztünk a színművészeti stúdióba, Békéscsabára. Nekem végül sikerült, neki nem, de a mai napi minden előadásomra eljön, ha már miatta lettem színész.
– Hogy került végül Szegedre?
– A békéscsabai igazgató, Konder László ajánlott a szegedi színház akkori igazgatójának, Szikora Jánosnak, aki le is szerződtetett 1997-ben. Ma már csak Gömöri Krisztán van itt azok közül, akikkel együtt érkeztünk. Két és fél évtized alatt nagyon nagy volt a rotáció, sokan el is hagyták a pályát, mások elszerződtek szakmai vagy személyes okokból, de ez ebben a szakmában teljesen normálisnak számít.
– Huszonhét évet csak nagyon kevesen töltenek el egy munkahelyen. A színészek közül még kevesebben maradnak ennyi időt egy színháznál. Miért ragadt itt?
– Őszintén szólva, nem tudom. Sokat beszélgettünk már erről a barátaimmal is, a mi szakmánkban nagyon ritka, hogy valaki egy helyen ennyi időt eltöltsön. Nem biztos, hogy ez jó, hiszen így kevesebb az impulzus, kevesebb a lehetőség a megújulásra. De én szerettem itt lenni, szerettem a körülöttem lévő embereket, itt lett családom és sok minden ide köt a városhoz. Egyszerűen így alakult. Nem is gondolkodtam soha azon, hogy elmenjek innen.
– Huszonhét év alatt közel nyolcvan szerepet játszott el Szegeden és tucatnyi filmben is szerepelt. Kívülről úgy tűnik, hogy ez egy nagyon egyenesen ívelő, zökkenőmentes pálya.
– Nagyon nagy szerencsém volt a pályámon. Valahogy mindig jól alakult az életem szakmailag is, meg emberileg is. Ezért nem is tudok eléggé hálás lenni a sorsnak és a körülöttem lévő embereknek, akik engem megtartottak.
Nyilván azért ebben a pályában is vannak zökkenők, vannak nehézségek és olyan dolgok is, amitől az ember néha elbizonytalanodott. Soha nem tudtam azt, hogy az, amit csinálok, jó-e? Mindig abban reménykedem, hogy ha hagynak dolgozni, akkor mindent megteszek, ami tőlem telik, de soha nem gondolom azt, hogy ez a tökéletesség. Mindig abban bíztam, hogy elnyeri a nézők tetszését az, amit csinálok, és tudok valami pluszt adni másoknak.
Most azt tapasztalom, hogy kíváncsiak ránk az emberek, kíváncsiak a kultúrára, akár egy irodalmi estre, akár színházi előadásra. Lehet, hogy ebben a felgyorsult világban divatosabb és trendibb tik-tok videókat nézni, de nem féltem a színházat, éppen a mi példánk mutatja, hogy van értelme annak, amit csinálunk, mert estéről estére megtöltünk egy hatszáz fős nézőteret, nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon sokszor. Az emberek vágynak arra, hogy kiszakadjanak a hétköznapi valóságból, hogy szórakozzanak, elérzékenyüljenek vagy nevessenek.
– Visszatérve arra, hogy nem jutott semmire negyvenöt éves korára, a környezete azért próbálta visszaigazolni. Kaszás Attila-díjjal tüntették ki a kollégái, tavaly pedig valóságos díjeső hullott Borovics Tamásra. Az Év színészének választotta Délmagyarország, Szeged Kultúrájáért elismerésben részesített a város és a közönség megszavazta az egyik Dömötör-díjat, a Legjobb férfiszínész díját. Melyik a kedvesebb, a szakma vagy a nézők elismerése?
– Egyáltalán nem teszek különbséget, nagyon fontos és nagyon jól eső érzés ahogyan visszajeleznek a nézők és a szakma, vagy bárki más, hogy megköszönik egy díjjal a munkámat, de azt gondolom, hogy ez csak egy állomás az életben. Én ettől nem leszek se jobb színész, se rosszabb ember. Inkább abban ad megerősítést, hogy nekem ezt csinálnom kell tovább és oda kell figyelnem saját magamra, hogy minél többször, minél tovább és minél jobban tudjam csinálni.
– Egyfajta nyomás is egy-egy díj, hogy ezentúl muszáj többet, jobbat nyújtani?
– Nyilván ezután van valamilyen megnövekedett elvárás velem szemben, ami néha egy kicsit frusztrál is. Ugyanakkor egy elismerés nagyon inspiráló is tud lenni.
– Mit gondol, vannak ma sztárok Magyarországon?
– Biztosan. Vannak olyan színészek, akik folyamatosan és naponta kamera előtt vannak, színházban szerepelnek, szinkronizálnak. Én erre nem vágyom. Nagyon sokat dolgozom, egy-egy húzós időszak után nagyon elfáradok és inkább szeretek visszavonulni, egyedül lenni. Kimenni a kertembe a családdal, a kutyámmal, együtt lenni a szüleimmel.
Hogy én a nap huszonnégy órájában menjek és bizonygassam a magam létjogosultságát, azt nem szeretném.
– Ha visszagondol arra huszonhét évre, amit a színpadon töltött, mit lát a legnehezebbnek? Hogyan élte meg például a covid időszakát?
– Bármilyen furcsa, én a covidos időszakot nagyon szerettem. Akkor nagyon keveset és nagyon szűkített módon dolgozhattunk, ezért sokkal több időt tölthettem magammal, nekem az az időszak olyan volt, mint egy önismereti tréning, egy belső utazás. Bizonyos értelemben még jól is jött, egyáltalán nem ijedtem meg tőle.
– Önmagától nem tartott volna szünetet?
– Nem, mert nincs rá idő, mert egyik próba követi a másikat, egyik előadás a másikat folyamatosan. Az elmúlt fél évem egy kész horror volt, amit nem is tudom, hogy a családom hogyan viselt el ép ésszel, mert szinte egyáltalán nem voltam otthon.
– Akkor nekik is jár egy kitüntetés!
– Főleg nekik jár kitüntetés! Nehéz azt tolerálni, hogy soha nem vagyok otthon, hogy mindig jó képet vágnak a hangulatingadozásaimhoz, hogy mindenben támogatnak és odafigyelnek rám. Ezért nem tudok eléggé hálás lenni nekik. Huszonegy éve vagyunk házasok a feleségemmel, szerintem elsősorban az ő érdeme, hogy máig együtt vagyunk, ő tartja össze a családot. Az ő odafigyelése, szeretete az, mi minden nehézségen átlendít bennünket. Az végtelenül sokat segít, hogy ő is a színházi világból jött, ismeri belülről ezt a világot és könnyebben elfogadja.
– Nem egy egyszerű eset pedig, hogy a férj rendszeresen éjszaka megy haza a munkahelyéről...
– … meg szokott várni a feleségem, emiatt nagyon keveset is alszik, mert nagyon korán kell neki felkelni. Mire ő elmegy, én akkor kezdek ébredezni, ezért reggel sem találkozunk. Kialakítottunk egy olyan ki nem mondott szabályt az életünkben, hogy amikor ő kora délután hazaér a munkából, akkor közösen megebédelünk. Ez az egyetlen olyan időpont, amit naponta együtt tudunk tölteni és ehhez mindig ragaszkodunk. Ilyenkor beszéljük meg a napi dolgokat, utána én már rohanok is a színházba, ő pedig elvégzi az otthoni munkákat.
– Egy nehéz előadás után, amikor lejön a színpadról, ki megy haza, Borovics Tamás vagy mondjuk Tevje, a tejesember? Hazaviszi a szerepét vagy gyorsan le tudja vetni?
– Ennyi év után talán már nem viszem haza, nyilván az ember teljesen nem tudja levetkőzni, a szerep egy része vele megy és nemcsak haza, hanem végig kíséri az egész életét.
Minden szerepből rakódik le az ember személyiségébe valami.
Igazából, nem is nagyon akarok mindig lerakni szerepeket, mert jóleső érzés, ha ott van bennem. De igyekszem nem úgy hazavinni, hogy a problematikáját is átadjam a családnak, hogy ők ne szembesüljenek az én kínlódásommal, feszültségemmel, de most már ezt szépen tudom kezelni, előadás után hazamegyek, kiülök a teraszra és ott átgondolom egy pohár ital mellett.
– Találkozott a pályája során olyan szereppel, amivel egyáltalán nem tudott azonosulni?
– Soha nem adtam vissza szerepet, és nem is kértem, pontosabban egyszer szereposztás előtt egy kósza fél mondattal utaltam rá, hogy nagyon szívesen eljátszanám a Virágot Algernonnak Charlie Gordon szerepét.
– Sikerült is végül...
– Igen, megkaptam a szerepet és jól is sült el, nagyon szerették a nézők és én is. Na, azt például nem tudtam nem hazavinni, könnyen levetkőzni előadás után. Akkor éreztem azt, hogy a lányom egészen másként néz rám, azért mert nem én mentem haza, hanem a szerepem. Minden szerep baromi nehéz, az, hogy mennyire tud azonosulni az ember egy-egy figurával, az nagyon változó, de az biztos, hogy minden egyes szereppel megkínlódik az ember. Nincs könnyű eredmény.
– Sőt, azt szokták mondani a színészek, hogy a könnyű műfaj a legnehezebb!
– Ez valóban így is van. Nagyon nehéz jól csinálni, hogy egyszerre táncoljon és énekeljen és szöveget mondjon az ember.
– Ebből pedig kijutott mostanában, a Hegedűs a háztetőn Tevjéjével olyan elődök nyomába lépett, mint Király Levente és Gregor József.
– Eleinte nyomasztott is egy kicsit, de azután rájöttem, hogy ezt nagyon gyorsan el kell engednem, mert akkor az egész próbafolyamat és az összes előadás egy folytonos összehasonlítgatás lesz számomra, és az nem lett volna jó. Az fogalmazódott meg bennem, hogy mindketten csodálatosak voltak, semmiképpen sem akarom hozzájuk mérni magamat, de én egy másfajta Tevjét gondoltam. Barnák László rendezővel próbáltunk valami olyan produkciót létre hozni, ami egy szerethető, kedvelhető és igaz előadást eredményez.
– Úgy tűnik, sikerült is. A sokadik előadások is vastapssal érnek véget...
– Valóban nagyon szereti az előadást a közönség, de ez a történetnek is köszönhető, meg a csapatnak, azoknak, akik mögöttem vannak, mert estéről estére hetvenen-nyolcvanan ott dolgoznak mögöttem kőkeményen és mindenki kiteszi a lelkét az előadásért. Ez egy nagyon jó csillagzat alatt, érdekes módon éppen a pandémia idején született előadás. Még csak nem is a színházban próbáltuk, mert az be volt zárva. Egy nagyon furcsa hangulatban és körülmények között létrehozott előadás és valamiért mégis eldurrant.
– A darab közönségtalálkozóján annak idején úgy fogalmazott, hogy nagyon jókor találta meg Tevje szerepe. A lánya éppen akkor lett nagykorú, az előadás pedig a gyerekek elengedéséről is szól.
– Nem is az a kérdés, hogy elengedjük vagy sem a gyerekeinket, mert pontosan tudom, hogy az élet rendje az, hogy el kell engedni őket, és ennek a félelme, fájdalma, keserűsége, de valahol mélyen a boldogsága is megjelenik ilyenkor az emberben. Felneveltünk tisztességben egy gyermeket, aki boldog, aki a mai napig visszajár hozzánk, mindennap telefonál, de az elszakadás mégis mindig valamilyen fájdalommal jár, hogy most már ő nem része a mindennapi életünknek. Persze továbbra is aggódunk érte, figyeljük az életét, hogyan alakul, hogy sikerüljön neki is megtalálni a maga útját. Pont ebben az időszakban talált meg ez a szerep, nagyon jó volt visszanyúlni a személyes tapasztalatokhoz.
– Nyáron apa és lánya közösen léptek fel a Szegedi Szabadtéri Játékokon...
– Hosszas rábeszélésre vállaltam a Rebeccában szerepet a lányom sugallatára, ő már Pestről jött vissza a szabadtérire egy szerep kedvéért. Valahogy úgy alakult, hogy én is játszottam ebben az előadásban, de nem találkoztunk a színpadon, viszont minden jelenetét megnéztem a takarásból. Nagyon fura érzés volt...
– Ilyenkor az apa vagy színész nézi a lányát? Megmondja neki, mit gondol arról, amit csinál?
– Szoktam neki mondani ezt-azt, de bennem is nagyon keveredik még az apa és a színész, de ez nem jelenti azt, hogy az apának minden jó.
Meg kell még tanulnom a kettőt különválasztani, főleg akkor, ha egyre többet fogunk a színpadon találkozni. Legfeljebb majd megkérdezem tőle, az apa vagy a kolléga véleményére kíváncsi.
– Hogyan készül egy szerepre? Nehezen vagy könnyen tanul szöveget?
– Szerencsére nagyon gyorsan megtanulom a szövegeimet még mindig, de ez szerep- és darabfüggő is. Kérdés az is, hogy a rendező mennyire avat be, mennyire osztja meg velem az elképzeléseit és én azzal tudok-e azonosulni, vagy van saját elképzelésem és ezt a kettőt hogyan tudjuk összeboronálni. Érdekes módon vannak olyan nagyon nehéz szerepek, amik nagyon könnyen megszületnek, és vannak olyan könnyű szerepek, amik meg nagyon nehezen.
– Izgul még a premierek előtt ennyi év után?
– Egyre rosszabb. Tulajdonképpen gyűlölöm a premiereket. Egészen más energiája van egy premiernek, mint egy átlagos előadásnak. A második előadás már valamiért lezserebb és sokkal lazább. A premiereken tapasztalt elvárás az évek során egyre nyomasztóbb lett számomra. Tulajdonképpen minden fellépés előtt izgulok, ha meghívnak egy városi ünnepségre, hogy mondjak el egy verset, én éveket öregszem. Korábban azt gondoltam, minél több időt töltök el a pályán, annál kevésbé lesz ez a stressz jelentős, de be kell látnom, hogy ez pont fordítottan arányos.
– Hogyan próbálja megoldani a feszültséget?
– Rágom a cigarettát, egyiket a másik után.
– Rebesgetik, hogy két jelenet között a takarásban is képes aludni azért, hogy oldja a feszültséget, közben pedig őrületbe kergeti ezzel a kollégáit.
– Az már nagyon régen volt, hogy képes voltam két jelenet között elaludni, ma már ennél sokkal jobban izgulok és nagyobbak is a feladatok annál, mint hogy ezt megengedhessem magamnak.
– Megszűnik végül a félsz a színpadon?
– Amikor az ember már benne van a folyamatban, amit hosszú hónapokon keresztül bepróbált, már van egy rutin, ami megnyugtatja kint a színpadon, de amíg be nem indul a gépezet, amíg meg nem találjuk azt a helyet, amit bepróbáltunk, addig nagyon nagy a feszkó. Én kicsit introvertált személyiségnek gondolom magamat, ezért az a fajta létezés, ami a színpadon zajlik, nekem egy kicsi terápia is.
Olyan dolgokat tudok kibeszélni magamból, amiért más nagyon sokat fizet egy szakembernek, én megtehetem több száz ember előtt és még fizetést is kapok érte.
– Említette, hogy nagyon elfáradt az évadban.
– A színház vezetése megpróbál odafigyelni arra, hogy ne húzzanak túl engem. Nyilván vannak olyan időszakok, amikor elkerülhetetlen, hogy egymást érjék a produkciók, a próbák és az előadások. Egy-két kivételtől eltekintve nem panaszkodom, mert az utóbbi években jól követték egymást a nagy és a kisebb szerepek, arányosan igyekeztek terhelni az évad során. Az utolsó félévben viszont játszottam a szabadtérin és egy filmszerepem is volt, azután elkezdtük próbálni a My Fair Ladyt és közben jöttek a felújítások, majd elkezdtük a második új bemutatót is próbálni, november végéig nem volt nyugvópont az életemben. Ez egy nagyon jó iskola volt most, felmértem az erőmet, hogy mennyit bírok.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.