Koltai M. Gábor rendezésében nagyszabású zenés premierre készül a Szegedi Nemzeti Színház társulata: Kálmán Imre népszerű operettjét, a Marica grófnőt mutatják be kettős szereposztásban ma és holnap este 7 órától a nagyszínházban. Váltótársa lábtörés miatt csak később tud beállni, ezért nemcsak a premieren, hanem a következő két előadáson is Kónya Krisztina alakítja a címszerepet. Az operatársulat Bessenyei- és négyszeres Dömötör-díjas kiváló szopránja imádja a műfajt és élvezi a primadonnaságot.
– Marica szerepe komoly feladat még egy operaénekesnek is. A szabadtéri 2007-es produkciójában például világjáró szopránunk, Lukács Gyöngyi énekelte. Marica belépőjével pedig még Marton Éva is meglepetést keltett a Müpában egy gálaesten. Azt a belépőt azért rendesen oda kell tenni...
– Nemcsak a belépőt, hanem a finálét is! Nagyon mutatós és hangtechnikailag is igényes feladat egy operaénekes számára is. Nekem a legsúlyosabb, legnehezebb a második finálé, mert ott már az érzelmek is föllángolnak. Nehéz összehozni, hogy az ember megmaradjon a helyes hangképzésnél anélkül, hogy az indulatok összeszorítsák a torkát. Márpedig ha az megtörténik, akkor nem tud rendesen énekelni. A próbákon sírtunk eleget a színpadon, előre kibőgtük magunkat, mert az előadásokon már nem lehet. Ott sírjon a néző!
– Operaénekesként nem tagadta sohasem, hogy kedves műfaja az operett.
– Nagyon szeretem az operettet, mert számomra ez sokkal sokszínűbb műfaj, mint az opera. Prózát mondani, táncolni is szeretek, és nagyon élvezem a közös munkát a színész kollégákkal. Iszom a szavaikat, nézem őket, ahogy léteznek a színpadon. Ez mindig feltölt.
– A Csárdáskirálynő Szilviájától A víg özvegy Glavary Hannájáig több nagy primadonnaszerepben is sikert aratott már a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. Egymásra rakódnak ezek a tapasztalatok?
– Úgy gondolom – és egyik mesterem, a nemrégiben elhunyt kiváló baritonista, Gyimesi Kálmán is mindig ezt mondta –, hogy egyik szerep élesíti a másikat. Hozzuk magunkkal a korábbi zenés színpadi tapasztalatokat. Már több primadonnaszerepet énekeltem, és a sémák nagyjából ugyanazok: adott egy gyönyörű nő, akiért mindenki rajong. Ezért is nagyon imponál ez a szerepkör. Mit akarhat többet egy nő az élettől, minthogy mindenki neki bókoljon, érte rajongjon? Kálmán Imre operettjében Maricát szinte már nyomasztja is ez a rajongás. Menekül a kérői elől, és fél is az igaz szerelemtől, ami végül mégis megtalálja hál' Istennek. Érzelmi hullámvasút ez a darab, ezt megélni tényleg egy csoda. Ez nagyon sokat jelent most számomra.
– És milyen az, amikor egy tapasztalt primadonna találkozik egy olyan fiatal rendezővel, aki nagy vehemenciával, felkészülten, de mégiscsak az első operettjét rendezi?
– Koltai M. Gábornak tényleg ez az első operettprodukciója. Lassan kóstolgattuk egymást. Úgy láttam, hogy ő is finoman közelít, és én sem ismertem, korábban még nem dolgoztam vele. Végül jól megtaláltuk az összhangot. Nagyon vigyázott rám, főleg, hogy Marica szerepében egyedül maradtam a próbaidőszakban. Mondhatni, leste minden kívánságomat, mindig megkérdezett mindenről, mielőtt olyan dolgot rendezett volna az előadásba, amiről úgy gondolta: lehet, hogy az már nekem sok. Tudja, hogy én egy kicsit visszafogottabb vagyok bizonyos dolgokban, de hamar megegyeztünk, és úgy csináltuk, hogy mindenkinek jó legyen.
– Az előző operettprodukció, A mosoly országa nagy sikeréből úgy tűnt, hogy a szegedi közönség nem távolodott még el a műfajtól. Hogy látja, mennyire népszerű az operett a következő nézői generációk körében?
– Bízom benne, hogy szeretni fogják. Bár én általában, amikor elmegyünk vidékre kisebb fellépésekre, ott azt látom, hogy igazából az idősebb közönség az, amelyik még mindig nagyon szereti. De a fiatalok is érdeklődnek, mert csodálják, hogy ezt milyen minőségben is lehet elénekelni. Nemcsak a kocsmából hazafelé menet lehet nótázni, hanem színvonalasan a színpadon is. A Hej, cigány! meg a cigánybanda, amit most a színpadon láthatnak, igazából nagyon is közel áll a való élethez.
A Szegedi Szimfonikus Zenekarból játszanak a színpadon zenész kollégák, tehát nem kifejezetten egy cigányzenekart láthatnak a nézők, de úgy csinálunk, mintha. És lesz mulatás, sírva vigadás is, ami szintén fantasztikus élmény. A magyar virtus csak ott van minden magyar emberben!
– Nagy szerencse, hogy Szegednek van egy kiváló szimfonikus zenekara, ami nemcsak az opera, hanem az operett műfaját is tudja és szereti.
– Ráadásul Pál Tamás dirigálta a próbák nagy részét és az előadások közül is többet elvállalt. Nagy élvezettel, nagy lendülettel készült a zenekar is.
– Amikor több mint két évtizede beszélgettünk, az egyetemi diploma megszerzése után a színházi énekkar tagjaként még Gyimesi Kálmánhoz járt énekelni tanulni, és a nagy öregektől leshette el a szakmát. Hamar sikeres magánénekes lett, mostanra számos opera főszerepében meghódította a publikumot, és a szegedi közönség szavazataival négyszer is elnyerte a legjobb opera-énekesnőnek járó Dömötör-díjat. Gyorsan repül az idő, lassan a mostani középgenerációra tekintenek már nagy öregként a mai fiatalok.
– Ez így van, majdnem én vagyok a legidősebb csapatban. Ezért is csodálatos ez a szakma, mert együtt lehet játszani a fiatalokkal. Marica szerencsére egy olyan szerep, ami igazából nincs korhoz kötve. Jövőre leszek ötvenéves, és csodálatosnak tartom, hogy a Mágnás Miskában még a primadonna anyja voltam, most pedig ismét én lehetek a primadonna. Élvezem, hogy körülrajonganak a fiatal táncos-komikusok és bonvivánok. Marica fiatalabb, szebb, okosabb, gazdagabb is nálam, mégis én játszhatom. Kihívás ezt egyszerre hozni, és az is kell hozzá, hogy mindezt a színpadon én is elhiggyem magamról. Az operetthez fűződő első élményeim Vajda Júliához kapcsolódnak, mindig nagyon fölnéztem rá.
– Ebben a produkcióban őt is láthatja majd a közönség...
– Hogyne, ő alakítja Cecília nénit! Nagyon nagy kincs az egész társulat számára, öröm együtt játszani vele. Annak idején, amikor A csárdáskirálynőt játszottuk, meg is kértem, hogy segítsen pár dologban. Hangképzésben, játékban, akármiben. Azóta is segít bennünket, mindig úgy érzem magam mellette, mint húsz évvel ezelőtt. Mindig tud hasznos tanácsokkal segíteni.
– Az éneklés mellett korán elkezdett tanítani a vásárhelyi zeneiskolában. Ez máig megmaradt?
– A vásárhelyi zeneiskolából, ahol több is tanítványom is volt, két évvel ezelőtt el kellett jönnöm, mert két gyermekem van, és nehéz volt már összeegyeztetni. A kislányom 6 és fél éves, a fiam már 13, szükségük van rám. Korina lányom máris nagy művésznő. Nem szabad behozni a színházba, mert fölmegy a színpadra. Imádja a színházat. Tápén élünk, és ott is működik egy kis magánzeneiskola, a Triola, most ott van néhány növendékem.
– Mi a tanulsága a tanításnak?
– Az, hogy mindenkinek érdemes énekelni tanulni, aki szeretne, nem kell feltétlenül erre a pályára mennie. A maga szintjéhez képest mindenkit följebb lehet hozni, lehet segíteni abban, hogy megtalálja az örömét az éneklésben, a muzsikában. Mindenkiből ki lehet hozni valamit, még ha végül csak otthon, családi, baráti körben énekel is.
– A varázsfuvolában Papagenaként nagy sikere volt. Honnan vette az alföldi vécésnéni néni stílust?
– Nem volt nehéz, legalábbis ami a tájszólást illeti, mert én így tanultam meg beszélni. Vásárhelyi vagyok, és gyerekkoromban ö-ztünk. A másik Papagenával, Ferenczy Orsival összebeszéltünk, hogy mit kellene tenni, hogy ne kelljen elváltoztatni a beszédhangunkat. Igaz, hogy Papagena kis szerep, de az operaénekesek nem szívesen változtatják el a hangjukat, ha utána énekelni kell. Addig gondolkodtunk rajta, amíg jött az ötlet: akkor legyen tájszólás. Orsi Székelyföldről származik, bár ők nem székely tájszólással beszéltek otthon, később meg kellett tanulnia, mikor bekerült az iskolába. Mindketten hoztuk a „hozományunkat”.
– Jól fogadta a közönség a tájszólásban bolondozó Papagenát.
– Jólesett nekünk is! Én a mai napig, ha hazamegyek, akkor ö-zve beszélek otthon az anyukámmal. Különben annak idején már a Háry Jánost így csináltuk Cseh Tónival.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.