Nagy sikert arattak a Pillangókisasszony decemberi előadásai a Szegedi Nemzeti Színházban. Juronics Tamás rendezésében az egyik szereposztásban Ferenczy Orsolya, a másikban Máthé Beáta énekli a címszerepet. A két Cso-cso-szánt erről az álomszerepről és a karácsonyi készülődésről kérdezte még az ünnep előtt a Szegedi Tükör.
– Hogy érezték magukat ennek a tragikus sorsú szerelmes japán lánynak a megformálása közben?
Máthé Beáta: – Egy igazán különleges karakterfejlődést láthatunk Cso-Cso-szán történetének alakulásán keresztül. A kedves kislányból hűséges nővé, majd önfeláldozó anyává válik. Ahogy haladtunk előre a próbafolyamatokban, úgy kezdtem egyre jobban kötődni hozzá. Sokszínű, izgalmas, érdekes figura. Tisztelem és becsülöm a személyiségét.
Ferenczy Orsolya: – Nagyon fárasztó volt a próbafolyamat, főleg mert rövid és feszes volt. Mivel fontos, hogy mozgással is beüljön egy szerep a torkunkba, testünkbe, ezért ebben a kéthetes színpadi próbaidőszakban minden egyes nap énekeltem a szerepet. Ez nagy kihívás, mert elfárad a test, a lélek, a szellem. De nemcsak tőlem hősiesség, hanem mindenkitől, mindenki maximálisan beletette az energiáit, és nagyon boldog vagyok, hogy csodaszép produkciót hoztunk létre. Attól pedig még boldogabbnak éreztem magam, hogy jó pár embert láttam sírni a közönség soraiban, meg voltak hatódva. És sok-sok köszönőüzenetet is kaptam. Ezért érdemes csinálni, mert ilyen érzéseket lehet megmozgatni az emberekben.
– Cso-cso-szán a szerepálmuk volt?
F. O.: – Igen, az egyik szerepálmom. Általában minden Puccini-főhősnő a szerepálmom. Ezzel a szereppel találkoztam 2016-ban, amikor a második mesterképzésemet végeztem diplomamunkaként, de akkor még csak egy keresztmetszetet csináltunk belőle, nem a teljes szerepet.
M. B.: – Nekem nem volt feltétlenül a szerepálmom, de annyira megszerettem, hogy remélem, a jövőben még többször találkozom vele.
– Hogyan készültek fel a kettőzött szereposztásra? Együtt vagy külön? Hiszen amerikai szerelme, Pinkerton, az odaadó barátnő, Suzuki és az amerikai konzul, Sharpless is kapott váltótársat.
M. B.: – A próbaidőszak elején általában mindkét szereposztás egyszerre próbált, hogy a fő „csapásirányok” azonosak legyenek. Ám idővel szétvált a csapat, és a rendezőnk, Juronics Tamás teret engedett nekünk, hogy mindenki a saját felfogásában építse tovább a karakterét.
F. O.: – Előadásokon szokott lenni átfedés, a második előadásomon például Szélpál Szilveszter énekelte Sharplesst, december 22-én nem Vajda Júlia a Suzukim, hanem Bita Boglárka. Szilveszterrel nem sokat próbáltam, úgyhogy előadás előtt egymásra néztünk, és azt mondtuk: csinálj, amit tudsz, csinálj, amit akarsz, majd megoldjuk, és így mentünk színpadra. Szerencsére nagyon nagy harmóniában voltunk. Ez a tapasztalat, ami némiképp improvizáló is, arra jó, hogy beidegződik egy reflex, hogy nagyon gyorsan tudjunk egymásra kapcsolódni, reagálni.
– Egyszer már találkoztak korábban: a Manon Lescaut-ban voltak váltótársak. Figyelik egymást? Rivalizálnak egymással?
F. O.: – Jellemző a rivalizálás a szakmában, én viszont nem vagyok versengő típus. Tudom, furán hangzik azután, hogy megnyertem a Simándy-énekversenyt. Pont azért mentem el, mert nem vagyok ez a típus. Szerintem nincs értelme versengeni valakivel, hiszen én én vagyok, ő meg ő, sohasem leszünk hasonlóak. Eléggé intim dolognak tartom magát az éneklést, meg azt, ahogy az érzelmeket közvetítjük az áriák által, a szerepek által, nem látom értelmét, hogy mások lényegét próbáljam átvenni, amikor nekem van sajátom, és bízom benne. Mindig saját magamból akarom a legeslegtöbbet kihozni, ezért rengeteg munkát teszek a tanulásba, a szerepalkotásba. Például különböző hangi állapotaimban is énekelek, hogy megtapasztaljam, hova kell nyúljak, ha fáradt vagyok, vagy nem optimális a testi és a hangi állapotom. Ezáltal olyan eszköztáram lesz, ami segít megoldani a nehéz helyzeteket, akár előadások, akár koncertek alkalmával.
– A történet elején Cso-cso-szán tizenöt éves, és a végén is mindössze tizennyolc. Hogyan lehet ilyen kislányos hangszínt megteremteni, ami a nagyzenekarral is finoman szól?
M. B.: – Énektechnikai szempontból a fényes hangszín az alapja az egésznek, mely átvisz mindenen. Az érzelmek, a gondolatok és a szándékok pedig megteremtik a karakter személyiségét, amely a csodálatos zenével együtt alkot egy komplexet.
F. O.: – A világosabb hangszínt a gyakorlások során tapasztalom ki, amikor a hangomat ide-oda pakolom az arcomban, míg megtalálom a kulcsot a kis bimbózó cseresznyevirág kislány hangszínéhez. Ugyanakkor az is előnyömre válik, hogy a pályám során eléggé eltérő szerepeket kaptam, a spinto szoprántól a drámai koloratúrszopránig, így egyre tudatosabbnak kellett lennem, hogy vigyázhassak a hangom egészségére. A Pillangókisasszonytól és a Manontól nagyon messze áll Mozart Szöktetésének Konstanzája, a Don Giovanni Donna Annája meg a Pomádé király Dzsufija. Nagy tudatosságot igényel, hogy az énekes ismerje testi, hangi működését és határait. Ez a legfontosabb.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalon olvasható.