Donizetti-kisoperák, A két Korea újraegyesítése és A kaukázusi krétakör után A varázsfuvolát rendezi a szegedi színházban Tárnoki Márk. A rendezőt, aki az intézmény művészeti tanácsának is tagja, az operáról, a következő évadról, sőt kedvenc szegedi helyéről is megkérdezte a Szegedi Tükör.
– Januárban láthatták a szegedi nézők a Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén című kortárs finn kamaradarabot, ami a Vidor Fesztivál Pierrot-díját nyerte el, és amit a fővárosi Nézőművészeti Kft. égisze alatt rendezett. Az elismerésnek köszönhettük, hogy Szegeden is vendégszerepelt a produkció?
– Lehetséges, igen. Az viszont biztos, hogy a Nézőművészeti Kft. független csapat, a szakmán belül a függetlenek pedig most rettentően nehéz helyzetben vannak, ezért nagyon örülök neki, hogy Szeged ilyen módon is támogatja őket, szolidaritást mutat velük.
– Ezekben a hetekben próbálják az új szegedi rendezését, Mozart A varázsfuvoláját, amit február 7-én mutatnak be. Ez olyan opera, amit újra és újra elővesz egy színház, ahol létezik operatagozat, minden generáció látta legalább egyszer A varázsfuvolát. Hogyan tudott új nézőpontot találni a rendezéshez, hogy egyedi legyen?
– Nagyon fontos szempont, hogy a társulat tagjainak a darabválasztással jó lehetőséget biztosítsunk, miközben reménykedünk abban is, hogy ez a nézők számára is vonzó ajánlat. Számomra pedig személyesen nagy öröm és kihívás egy sajátszerű és érdekes előadás létrehozása. Hozzáteszem, kegyelmi állapot Mozarttal foglalkozni, hiszen rendezőként egy zseni gondolataival és szellemével állunk párbeszédben nap mint nap. Először azt vizsgáltam meg, hogy én személyesen kivel, mivel tudok azonosulni ebben a mesében. Ha ezt a kapcsolódást elég világosan sikerül megfogalmazni az előadásban, akkor a nézőknek is egyből befogadhatóvá válik a történet. Fontos volt, hogy olyan alakokat lássak a színpadon, akik első ránézésre ismerősek, értsem egyből a társadalmi helyzetüket, tudjam, kik ők, értsem a viszonyaikat, problémáikat. Ezért a mi varázsfuvolánk ma játszódik, méghozzá Szegeden. Egy fiatalember álmairól, vágyairól mesélünk, drukkolhatunk, hogy társra találjon, és hogy megtalálja a helyét a világban. Egy felnövéstörténetet nézhetünk végig.
– Említette a társulatot. Mennyire alkalmasak a darabhoz a helyi adottságok?
– Az, hogy ilyen felspannolt és inspiratív állapotban vagyok jelenleg, az Mozart mellett a társulatnak köszönhető: élmény velük próbálni, rugalmasak és nyitottak, kíváncsiak a gondolataimra. A szegedi társulati létnek is köszönhető az a családias légkör és figyelem, amit a próbákon tapasztalok.
– Milyen két szereposztással próbálni?
– Tavaly tartottam ettől, milyen lesz, ha az egyik csapat csak figyel és várakozik, mert készenlétben állni fárasztó dolog. Hál’ istennek jól működik ez a felosztás. Aki kívülről nézheti, hogyan próbál a kollégája, az meg tudja figyelni a szerep kihívásait, a rendező kéréseit, ki tud alakítani magában egy elképzelést, amit a színpadra lépve pórbára tehet. A két szereposztás egymást figyelve is fejleszti a szerepet, olyan ez, mint egy pingpongjáték, amivel egyre messzebb juthatunk a figurák megformálásában.
– Két éve szerződött Szegedre egy elsősorban független színházi, szabadúszó rendezői lét után. Szerepet vállalt a színházat vezető háromtagú művészeti tanácsban. Milyenek a tapasztalatai? Nem bánta meg?
– Az különbség a szabadúszáshoz képest, hogy itt sokkal többféle felelőssége van az embernek, hosszabb távon kell figyelembe venni a társulat szempontjait és a nézőket. Ez alapján kezd felállni egy mátrix, hogy különböző igényeket és vágyakat teljesítsünk, miközben a saját, színházról alkotott vízióinkat is igyekszünk megvalósítani. Mindez konfliktusokat szül, ugyanakkor izgalmas, mert a kötöttségek mellett nagyfokú szabadság is adatik. Adottság, hogy minimum hány bemutatót kell tartsunk az évadban, és hány előadást kell lejátszanunk. A szabadság az értékválasztásban van. Abban, hogy egy műfajon belül milyen darabokat veszünk elő. Igyekszünk reflektálmi a jelenre, a minket körülvevő világra.
– Mi várható még öntől rendezőként ebben az évadban?
– Ebben az évadban A kaukázusi krétakör és A varázsfuvola látható az én rendezésemben. Vár még rám feladat, de az nem Szegeden: a Veszedelmes viszonyokat állítom színpadra Kecskeméten.
– Hol tartanak a következő évad tervezésével?
– Előrehaladott állapotban van az évadterv, de egyelőre még nem szabad elárulnom a konkrétumokat. Az látszik, hogy továbbra is sok és izgalmas feladatunk lesz. Ügyelnünk kell rá, hogy akkora terheket vállaljunk, amennyit el is bírunk. Ahhoz, hogy egy előadás létrejöjjön, rengeteg ember dolgozik a háttérben, az ő szempontjaikat is figyelembe kell venni, hiszen hosszú távra tervezünk, fontos, hogy egészséges környezetben, csapatként működjünk. Ami rendezőként engem illet, egy prózát és egy operát tervezek a következő évadban is színpadra állítani. Nagy öröm mind a két tagozattal találkozni, ugyanakkor alkotóként is megmozgat, hogy zenéset és prózát is rendezhetek.
– Bővül a társulat, ahogy ebben az évadban?
– Az újak, úgy tűnik számomra, megtalálják a helyüket a társulatban. Bízom benne, hogy szeretnek is itt dolgozni. És fontos, hogy a társulat is nagyon jól reagált, örül a fiataloknak. Remélem, lesz még lehetőségünk tovább bővülni.
– Ön hogy érzi magát Szegeden? Van kedvenc helyük a kollégákkal? Nem ér a színházat választani.
– A színház és a munka erősen az origója a működésemnek és az ittlétemnek. Nagyon kevés méterben mérve is, amennyire eltávolodok a színháztól. Azt viszont imádom, hogy napjában többször megteszem a régi hídon át az utat, oda-vissza átsétálok. A Tiszának a jelenléte a városban, és így már az én életemben is, az mentálisan is nagyon sokat számít és remek érzés. Imádok a régi hídon átsétálni. Legutóbb például, ahogy reggel jöttem próbára, egyszer csak azt látom, hogy Borsika, Borsos Beáta áll a híd közepén fehér ruhában, mint egy jelenés. Nézi a vizet, mögötte emberek és autók mennek jobbra-balra, ő meg csak áll. Akkor én is megálltam, és mondom, szia, Borsika, szia, hát én csak így nézem a vizet, néha meg szoktam itt állni. Teljesen érthető volt, én is megálltam, együtt néztük, ahogy hömpölyög a Tisza. Vagy tavaly éppen az évad végét ünnepeltük, amikor szóltak páran, hogy siessek le a vízhez, mert most rajzanak a kérészek. Alkonyat volt, nagyon különleges látvány.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.